Saját jogán lett nagykorú a Foo Fighters

Ma már tényleg nem szokás megjegyezni, hogy Dave Grohl a Foo Fightersből egykor a Nirvana dobosa volt, hiszen az új lemez - amit meg is nyerhetsz - is egy saját stílussal és fazonnal bíró zenekart mutat. Szokás szerint szexi és pörgős szólólemezt csinált a Black Eyed Peas agya, Will.i.am, ígérete ellenére tért vissza új lemezzel a lassan nagymamakorú legenda, Joni Mitchell. PJ Harvey megtanult zongorázni az új albuma kedvéért, Devendra Banhart pedig továbbra is ütődött és szerethető. Lemezajánló.

Devendra Banhart: Smokey Rolls Down Thunder Canyon

Várakozások: Az ezredforduló után beinduló, majd úgy 2003/2004 körül már számottevő nyilvánosságot és lelkesen asszisztáló sajtót kapó új folkhullám (vagy freak-folk, ha úgy jobban tetszik) zenekarai és előadói mára szépen alakuló karrierrel büszkélkedhetnek. Sufjan Stevens legalább félévente hallat magáról valamilyen anyaggal, Joanna Newsom kisasszony és az ő hárfája lassan már Björk trónját veszélyeztetik, az Iron and Wine vagy a Grizzly Bear pedig a kritika érinthetetlen kedvenceivé avanzsáltak. És persze nem maradhat ki a felsorolásból az egész mozgalom kulcsfigurája, az idén huszonhat éves Devendra Banhart neve sem, aki 2004-ben megjelent Nino Rojo, illetve Rejoicing in the Hands című lemezeivel adta meg a tulajdonképpeni kezdőlökést az egész folkreneszánsznak. Ez a Francesco Rustici keresztelő szent Jánosára kísértetiesen emlékeztető, bozontos hippi gyermekien szép és naiv, a fiatal Marc Bolan modorában elővezetett kétperceseivel rég nem látott tömegeket nyert meg a folkzenének, jóllehet ezt követően Banhart "rockosabb" irányba mozdult, és az egy évvel későbbi, Cripple Crow című lemezének már nem csak a csilingelő akusztikus gitárok kedvelői örülhettek, a végeredmény jóval eklektikusabb és átgondoltabb lett, mint a korábbi anyagok.

Eredmény: Banhart hatodik nagylemeze, a Smokey Rolls Down Thunder Canyon még tovább merészkedik a Cripple Crow-val megkezdett úton; a dalok átlaghosszúsága, a beépített inspirációk száma tovább nőtt, a hangszerelés jóval változatosabb a hangzás pedig némileg polírozottabb, mint ahogy azt eddig megszokhattuk. Bár a folkista alapállás még mindig meghatározó, azért biztos sokaknak okoz majd meglepetést egy spanyol nyelven eldalolt, visszhangosított szamba (Samba Vexillographica), egy füstös dub (The Other Woman) egy már-már táncolható, Jackson 5-ot idéző, falzettes soul (Lover), egy zsidó-jamaikai tinédzser szerelemi affért megéneklő doo-wop (Shabop Shalom) vagy egy valószínütlen T-Rex/Doors keverék (Tonada Yanomaninista). Utóbbi két zenekar hatása egyébként is domináns a lemezen; a T-Rex és Marc Bolan persze már megszokott vendég Banhart köszönetlistáján, de a Morrison-os frazírok mindenképpen újdonságot jelentenek, melyek leginkább a Seahorse című, nyolcperces kompozícióban érhetőek tetten. Ez a dal afféle sajátos kísérlet arra, hogy az egykori folktrubadúr is megalkossa a maga Free Bird-jét vagy Stairway To Heaven-jét, ráadásul nem is vall kudarcot. A három tételből álló mű hagyományos, akusztikus indításából kibontakozó, a Stranglers klasszikus Golden Brown-ját majdnem egy-az-egybe nyúló keringőbe csap át, hogy végül aztán egy határozottan Doors-os blues-rockban teljesedjen ki. Eredetinek ugyan nem nevezhető, de szimpatikus, játékos és őszinte, ez pedig tulajdonképpen az album egészéről elmondható.

Kiknek ajánlható: Hippi-szimpatizánsok ezúttal is előnyben.

Olyan mint: Egy kicsit hibbant, de tehetséges fiatalember lelkes tisztelgése a kedvencei előtt.

(SZSZCS)