A Led Zeppelinre alapozva

Most már biztos, hogy novemberben újra összeáll egy koncert erejéig a Led Zeppelin, és ez az örömteli esemény arra indított bennünket, hogy bemutassunk tíz olyan előadót, amely Plant és Page munkássága nélkül nem tartana ott, ahol. Tudjuk, hogy ez a halmaz elég tág, ezért a magától értetődők helyett igyekeztünk nem feltétlenül egyértelmű "utódokat" is kiválasztani.

Nem túlzás azt állítani, hogy a nyolcvanas évek majd' minden rock-, illetve metálzenekarában volt legalább egy csipetnyi Zeppelin. Az 1986-ban feltűnt, az akkoriban tetőző, slágeres és ártalmatlan pop illetve hajmetál hullámmal szemben egy veszélyesebb és jóval meggyőzőbb alternatívát kínáló Guns'n Roses már első EP-jével bebizonyította, hogy érdemes rájuk odafigyelni, debütálólemezük, az 1987-ben megjelent Apettite For Destruction pedig már teljes fegyverzetében mutatta a zenekart.

A Guns vad és lehengerlő, ugyanakkor nagyon is slágeres rock & rolljával azonnal a rockzene legfelső ligájába igazolt, ez a kitűnő dalok és az attitűd mellett a megfelelő inspirációknak is köszönhető. Zenéjükbe jó izléssel építettek be metál, glam, illetve hard-rock és punkhatásokat, így az olyan nyilvánvaló példaképek, mint mondjuk a finn újhullámos-glam'n roll Hanoi Rocks vagy a nyers és lecsupaszított punk előfutár, a Stooges mellett békésen megfért Led Zeppelin, amely főként az epikusabb, stadiondöngető dalaiknál mutatkozott meg.

Ugyan a Guns jóval kevésbé volt spirituális, és inkább a hedonizmusra hegyezte ki a produkciót, a zenekar két vezető egyénisége, Axl Rose, illetve Slash bevallottan nagy Zeppelin rajongóként kezdték, főként a cilinderes gitárhős, akinek máig az egyik kedvenc lemeze a '69-es Zep, és szólójátékában mindig is érezhető volt Jimmy Page hatása, ugyanakkor Axl egyszerre feminim, mindenközben mégis nagyon férfias killásában és énekhangjában is volt valami a hetvenes évekbeli Robert Plant-ből.