The Darkness
A 2003-as év legvalószínűtlenebb sikerét ez a négytagú angol zenekar aratta, amely egy teljesen elfeledett és lesajnált zenei világot felelevenítve aratott nagy - és utólag már kijelenthetjük, hogy kérészéletű - sikereket. Az ironikus pózairól és a hetvenes évek hard rockja iránti tiszteletéről nevezetes Darkness bemutatkozása után nem sokkal az Egyesült Királyság egyik legnépszerűbb zenekara lett, és első nagylemeze vezette is az albumok eladási listáját - ez a bravúr az elsőlemezes zenekarok közül ezt megelőzően a Coldplay-nek sikerült utoljára.
A Darkness a hetvenes évek hard rockját és glam rockját hozta vissza zenében és megjelenésben egyaránt, az énekes Justin Hawkins pedig olyan falzetthangon énekelt, amihez hasonlóan már senki sem mert megszólalni a nyolcvanas évek rövidéletű hair metál reneszánsza óta. Ráadásul külsejükben is megidézték a műfaj összes, már-már klisének számító kellékét a cicanadrágtól a bajuszig, melyekről soha nem lehetett eldönteni, mennyire gondolják komoly tartozéknak vagy csak szimplán viccesnek.
Az első Darkness lemez (Permission To Land) nyitószáma, a Black Shuck rögtön afféle tisztelgés a Black Dog című Led Zep-klasszikus előtt, míg Hawkins éneke is - még ha kicsit túlfejlesztve is - sokszor Plant üvöltését juttathatja a hallgató eszébe. És bár lehet, hogy vannak más együttesek (Queen, Def Leppard elsősorban), melyek hatása direktebben hallatszik a lemezen, az biztos, hogy az egész zenei univerzum, amit a Darkness felelevenít, a Led Zeppelin életművére épül. Kár, hogy aztán a zenekar ahogy jött, úgy távozott is az élvonalból: a két évvel ezelőtti második lemez már bukás, és mára már sem Hawkins, sem pedig a bajszos basszusgitáros, Frankie Poullain nem tagja már a még mindig próbálkozó együttesnek.