Robert Plant and Alison Krauss: Raising Sand
Várakozások: A rockzene elmúlt pár évének nagy újraegyesülései és visszatérései (a Pixiestől a Who-n át egészen a Sex Pistolsig) közül a legnagyobb szenzációt egyértelműen a Led Zeppelin háromnegyedének eredetileg egy koncertre tervezett összeborulása jelentette, és jelenleg úgy fest, hogy ez a reunion valamikor a nem túl távoli jövőben még egy nagyobb szabású turnéba is kifuthat, ami a világ erre fogékony részének valószínűleg maga lenne a második eljövetel. Mindamellett van egy kevésbé látványos, de talán még fontosabb aktualitás is a zenekar körül; az énekes, a 2002-es Dreamlands című lemeze óta megtáltosodott Robert Plant új albuma, amelyet a mifelénk talán kevésbé ismert, de az Egyesült Államokban igen nagy sztárnak számító Alison Krausszal közösen jegyez. A hölgy az alapvetően az angol népzenei tradíciókban gyökerező, de nagyon amerikai bluegrass műfaj egyik legbefolyásosabb alakja; tizenévesen már önálló lemezt megjelentető tehetségként indult a nyolcvanas évek közepén, mára 20 Grammy-díjjal és milliós lemezeladásokkal büszkélkedhet. A feldolgozásokat tartalmazó, T-Bone Burnett produceri felügyelete alatt készült Raising Sand máris Plant szólópályafutásának egyik legsikeresebb lemezévé avanzsált, és jóllehet ebben nyílván nem kevés szerepe van annak, hogy a Led Zeppelin ismét reflektorfénybe került, az album a saját jogán is figyelemre méltó munka.
Eredmény: A Raising Sand - hasonlóképpen Isobell Campbell és Mark Lanegan, vagy akár Nick Cave és Kylie Minogue meglepő kettőseihez - az ártatlan, bájos tündér és a barázdált ábrázatú rocksztár karaktereinek összepárosításával hívja fel magára a figyelmet, de körülbelül a lemez közepére kiderül, hogy a két világ korántsem annyira különböző. Robert Plantnek már ugye a Led Zeppelinben sem volt idegen ez a folkos, countrys zenei közeg, és igazán otthonosan érzi benne magát ezúttal is, a két énekhang pedig remekül passzol egymáshoz, és nem is csak a szó szerinti duettekben pompás az összhang; a szólóban énekelt dalok is jól megférnek egymással a lemezen. A többségében szomorkás, visszafogott melankóliájú dalok jó ízléssel kerültek kiválasztásra, Gene Clark, Tom Waits, Townes Van Zandt és a többiek szerzeményei pedig gazdag, időtálló újrahangszerelést kaptak. A végeredmény nehezen kategorizálható; ugyan country, blues, folk, bluegrass és egyéb popzene előtti stíluselemekből áll a lemez (és persze akad itt egy kis rock is), de akkor is bőven hallgatható, ha eddig még nem ástunk le egészen Amerika tradicionális zenei gyökereihez.
Kiknek ajánlható: A szűk nadrágos rockisten helyett inkább az érettebb, spirituálisabb Robert Plantet favorizálóknak.
Olyan, mint: A szép és a szörnyeteg randevúja valahol a Nagy Vízválasztó hegyei között.
(SZSZCS)