Becsapós egotrip és melankolikus diszkó

Snoop Dogg az új Marvin Gaye-ként határozza meg magát, ami nem teljesen jön össze, de legalább végre megpróbál valami tényleg újat, a Hercules and Love Affair pedig egy sosemvolt zenekar, mely a New York-i melegklubok örökségéből gyúr okos diszkózenét. Továbbá Meshuggah, Get Cape. Wear Cape. Fly, Young Knives, The Kills és Vastrabant a lemezajánlóban.

The Kills: Midnight Boom

Várakozások: Az angol-amerikai - és londoni székhelyű - fiú-lány duó Kills 2002-2003 körül kezdett aktívabban mozgolódni, abban az időben, amikor az aktuális popzenei klímát az új rock-forradalom friss fuvallatai mozgatták meg jó alaposan, és a korszellemhez tökéletesen passzoló név és kiállás, illetve a minimalista, gitárközpontú, a kortárs, fésületlen garázs-vonallal is rokon muzsika rövid idő alatt meg is hozták az ismertséget a zenekarnak. A 2003-as bemutatkozólemez után két évvel készült No Wow már a zenekar artisztikusabb, kísérletezőbb oldalát mutatta, és jóllehet addigra a hasonló zenei gyökerekkel és felállással bíró kortársak mint a Raveonettes, vagy még inkább a White Stripes (és nagyvonalúan akár még a Yeah Yeah Yeahs-t is hozzászámolhatjuk) népszerűség tekintetében már jócskán elhúztak mellettük, a Kills azért a rock-forradolom elvirágzása után is stabil pozícióban maradt. Ráadásul a duó egyik fele, a multiinstrumentalista-vokalista Hotel (Jamie Hince) és aktuális barátnője, a szupermodell Kate Moss révén az utóbbi időben szabad bejárást kaptak a bulvársajtóba is, ez pedig nagyban elősegítheti a mainstream médiától egyébiránt idegenkedő zenekar szélesebb körben való befutását.

Eredmény: Persze minden bulvármegjelenésnél fontosabb a zene, és abban a Kills harmadik nagylemezén sincs hiba. A korai, "Pj Harvey találkozik a Velvet Underground-al" alapállást és hangzásvilágot ugyan még nem vetkőzték le - és talán nem is akarják - teljesen, de azóta azért sokat finomodott megszólalás. Persze VV (azaz Alison Mosshart énekesnő) hangja és attitűdje továbbra is többnyire a fiatal Polly Jean-t idézik (de akár egy kevésbé hisztérikus Karen O is beugorhat róla), szóval szexi, dühös és hangos, ahogy azt eddig is megszokhattuk, és az alapvető zenei célkitűzések is maradtak ugyanazok, azaz továbbra is a lecsupaszított, kevés hangból építkező, ugyanakkor mégis finomra hangszerelt, sötét tónusú, kattogó dobgépeken egyensúlyozó rockzene. Ami viszont változást jelent az a minden eddiginél hangsúlyosabb elektronikus-zenei behatás - talán a friss "dance-rock" trendek hatására -, ami kimondottan jól áll a csapatnak. Igaz, a nyitó URA Fever Nine Inch Nails-es megoldásai még nem az igaziak, de a robotikus, táncolható Cheap and Cheerful akármelyik menő klubban megállná a helyét, akárcsak a már-már a - kis túlzással - futurisztikus R&B felé kacsingató Alphabet Pony. Ugyancsak üdvözlendő, hogy az inspirációk közé feliratkozott a Pixies is; a Tape Song egyértelműen a klasszikus Gigantic újraértelmezése, de nem nehéz kihallani Frank Black-éket a lemez talán legjobb dalából, a sodró lendületű Last Day of Magic-ből sem. A Velvet Underground-nak pedig legegyértelműbben a záró, szívet melengető Goodnight Bad Morning állít emléket, és körülbelül ezen a ponton válik végképp egyértelművé, hogy minden szemérmetlen nyúlás ellenére a Kills továbbra is egy nagyon szimpatikus és szerethető zenekar, a Midnight Boom pedig karrierjük egyértelműen legerősebb nagylemeze. Ha most nem futnak be igazán, akkor soha.

Kiknek ajánlható: Kate Moss ízlésében bízó bulvár-olvasóknak és az aktuális gitárzenei mezőnyben valami izgalmasat kereső függetleneknek.

Olyan, mint: Egy többre hivatott zenekar utolsó esélye, hogy az élvonalba kerüljön.

(SZSZCS)