Vissza az alapokhoz és az emo&bass születése

A rendszerváltás éveinek egyik legnépszerűbb hazai alternatív zenekara, a Pál Utcai Fiúk új lemezzel jelentkezett, és hallhatóan szeretne visszanyúlni a dicsőség éveihez. Az emo-rock és a drum&bass összeházasítását a Pendulum új lemezének köszönhetjük, erős lemezzel szilárdítja meg a vezető amerikai indie rockzenekarok között a Death Cab For Cutie, míg öntudatos és szép lemezzel lép ki bátyja árnyékából Martha Wainwright. Lemezajánló.

Death Cab For Cutie: Narrow Stairs

Várakozások: A Death Cab For Cutie eredetileg a gitáros/énekes/dalszerző Ben Gibbard szólópróbálkozásaként indult 1997-ben, de a bemutatkozó lemez, a You Can Play These Songs With Chords, nyilván viszonylagos, de független-gitárzenei mértékkel mindenképpen bíztató sikere nyomán hamar zenekar - és Chris Walla gitáros személyében egy másik karakteres dalszerző - is került a frontember mögé. A csapat ezután lassan, de biztosan kezdte kinőni az indie-rock gettó nyújtotta szűkös kereteket, míg végül öt, független kiadású nagylemez után (és itt említsük meg Gibbard egy albumot megért, Postal Service névre hallgató projectjét is) 2004-ben nagykiadóhoz igazoltak. Jóllehet addigra már az egyik legnépszerűbb "alternatív" zenekarnak számítottak az Egyesült Államokban és ilyenformán az Atlantic Records-szal kötött szerződés sem volt különösebben meglepő húzás, pusztán egy újabb, kézenfekvő lépcsőfok a karrierjükben, a 2005-ben megjelent Plans elképesztő sikere vélhetően mind a zenekart, mind pedig a közönséget megdöbbentette. Az album aranylemez lett, és 47 héten keresztül nem tudott lekerülni a Billboard listájáról, sőt, még Grammy-díjra is jelölték, a Death Cab For Cutie pedig így végképp az új évezred legnagyobb amerikai rockzenekarai közé katapultált.

Eredmény: A DCFC jól hallhatóan a kilencvenes évek amerikai indie-rockjának rendkívül gazdag táptalajában, a lo-fi punkos gitárnyüstölés helyett inkább az érettebb, melankolikusabb megközelítést választó zenekarok között eresztett gyökeret, olyan illusztris társaságban, mint mondjuk a kisvárosi, kardigános-szemüveges indie zenekarok egyik nagy utolsó mohikánja, a Yo La Tengo vagy az alt. country veterán Wilco, de talán még közelebbi rokon a az utóbbi pár évben hasonló karriert befutott Modest Mouse illetve a Shins. A végeredmény pedig ehhez mérten afféle aktuális trendektől független, a nagy amerikai dalszerzői hagyományokat tiszteletben tartó, kortalan hangzású független pop/rock, szégyenlős visszafogottsággal és koravén bölcsességgel elővezetett gitárzene, amely néhol lemondóan csordogál , máskor pedig viszonylag feszes keretek közé terelődik, sőt, néhány, már-már emósan drámai és pátoszos csúcspontot is találhatunk, szerencsére ezek jó dramaturgia érzékkel lettek elpottyantva. Ben Gibbard sem egy kimondott rock'n roll frontember, sokkal inkább lírikus, történetmesélős alkat, jellegzetes, éteri, androgün hangja gyakran rátelepszik a dalokra, ez pedig a kevésbé koncentráltabb szerzeményeknél (mint a klipes szám, a nyolc és fél perces, a félidőig instrumentális, kraut-rockos I Will Posess Your Heart) kimondottan előny. Az már viszont kevésbé üdvös, hogy ugyanakkor ez a maga introvertáltságában is tolakodó, ugyanakkor kevés érzelmi dinamikával bíró énekhang néhol azt az érzetet kelti, mintha ugyanazt a számot hallanánk újra és újra, ez pedig sajnos kissé ront az összképen, viszont a ragyogó hangszerelés, a stíluson belüli viszonylagos változatosság no és a többségében jó dalok szerencsére ezt többnyire sikerrel ellensúlyozzák. A lemez talán legerősebb szerzeménye, a csodaszép, beach boys-i ihletésű Yo Can Do Better Than Me jó példa erre, akárcsak a hasonlóképpen szívbemarkoló Cath...(itt akár a pályatárs Shins neve is beugorhat), vagy a Postal Service elektro-indie világát idéző No Sunlight, de talán nem is érdemes dalokat kiemelni, hisz a Narrow Stairs egy klasszikus értelemben vett nagylemez, és minden esetlenségével és gyenge pontjával együtt is következetes, érett és szerethető darab.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akik legalább egy, hosszú és magányos estét hajlandóak lennének a lemez meghallgatására szánni.

Olyan mint: Indie rajongókat célzó klasszik rock - vagy épp középkorúaknak szóló emo (a szó eredeti értelmében).

(SZSZCS)