"Eltusolni a kivégzéseket" - Kik voltak a szovjetek magyar áldozatai Ausztriában?

Tíz magyar volt abból 104 emberből, akiket Ausztriában tartóztattak le és Moszkvában lőttek főbe az ország 1945-55 között tartó megszállása idején. A bűnük a szovjetek szerint az volt, hogy együttműködtek az amerikai titkosszolgálattal, ami időnként abból állt, hogy vonatokat számláltak az állomáson - derítette ki néhány osztrák kutató évtizedeken át elzárt titkos büntetőperes aktákból. Az áldozatok családja vélhetően a mai napig nem tudja, mi történt pontosan a hozzátartozóival. A magyar áldozatok listáját és fotóit az [origo] elsőként közli a kutatást vezető Barbara Stelzl-Marx-szal készült interjúval együtt.

104 embert ítéltek el Ausztriában 1945-55 között azért, mert együttműködtek a CIC-val, az Egyesült Államok totális elhárítást végző titkosszolgálati szervével, vagy mert szovjetellenes ügyekbe keveredtek. Néhány hónapon belül kivégezték őket Moszkvában. Tíz közülük magyar volt. Kik ők?
A 104 ember többsége osztrák állampolgár, köztük van tíz magyar, néhány német, szovjet, szlovák, jugoszláv ember. A magyarok között voltak, akik Magyarországon születtek, de elvesztették az állampolgárságukat, illetve akadnak köztük menekültek is. Mindnyájan férfiak voltak, akiket szovjetellenes kémkedés miatt tartóztattak le, majd ítéltek el Baden bei Wien nevű kisvárosban, Bécs mellett. (Baden bei Wien-ben volt a KGB délkelet-európai főhadiszállása és a szovjet katonai azonnalítélő hadbíróság székhelye, a szerk.) Magyarországért is feleltek, ezért itt hoztak ítéletet az érintett magyarokról is.

1945-ben felszabadították Ausztriát, majd a győztes nagyhatalmak négy megszállási övezetre osztották az országot. A szovjet megszálló hatalom rögtön az elején már a saját büntetőjogi rendszere szerint járt el. Az 55-ig tartó kivonulásig tíz év alatt 2000 embert tartóztattak le Ausztriában, ezret ítéltek el, és 104-et lőttek agyon 1950-53 között. Hetven embert a 45-47 közötti időszakban végeztek ki, de a 47 előtti dokumentumok hiányoznak vagy nem hozzáférhetők. Ezért mi a második korszakot, az 50-től 53-ig tartót vizsgáltuk részleteiben, mert ekkor lehet pontosan rekonstruálni az egyéni sorsokat.

Mi volt az általános forgatókönyv?
Akit elfogtak, azonnal a badeni börtönbe került, amit egy szovjet mikrokozmoszként kell elképzelni. Badenben hallgatták ki és ott ítélték el az embereket. A letartóztatottak nyomtalanul eltűntek, esélyük sem volt kapcsolatba lépni a kormányukkal, a hozzátartozóikkal vagy ügyvédjükkel. Amennyiben halálra ítélték őket, néhány napon belül benyújthattak egy anyanyelvükön megfogalmazott kegyelmi kérvényt, amit lefordítottak oroszra. Ezekben általában leírták, hogy nem voltak politikai indítékaik a Szovjetunió ellen, hogy sok esetben naivan, elsősorban gazdasági okokból léptek kapcsolatba az amerikai és brit titkosszolgálattal. Nagyon-nagyon ritkán, mondjuk jó, ha négy esetben fogadták el ezeket a kérelmeket.

Az elítélteket titkos vonatokon vitték a moszkvai Butirka-börtönbe, és viszonylag rövid időn belül, általában egy-két hónap alatt főbe lőtték őket a börtön pincéjében. Még a kivégzések éjjelén elvitték a holttesteket a Donszkoj-kolostor krematóriumában, ahol elhamvasztották, majd tömegsírba temették őket. Ennek a 104 embernek és további ezreknek a hamvai a mai napig a Donszkoj-temetőben nyugszanak.

Ahogy a konferencián (a témában az Osztrák Kulturális Fórum szervezett konferenciát novemberben Budapesten, a szerk.) fogalmazták, nem rafinált, profi kémeket kell elképzelni, hanem egyszerű, hétköznapi embereket, akik szorult anyagi helyzetük miatt mondtak igent az amerikai hírszerzésnek. Ráadásul, nem is mindig tudták, mire vállalkoztak. Pontosan milyen szolgálatokat tettek az amerikai katonai hírszerzésnek?
Ennek ábrázolására a legjobb, ha az egyik magyar áldozat, Varga Stefan példáját hozom, akivel pontosan tudjuk, mi történt. Sopronban született, és az ottani pályaudvaron dolgozott. 1951 áprilisában környékezte meg egy Bichler nevű CIC-ügynök - a Bichler valószínűleg álnév volt -, azzal a feladattal, hogy jegyezze fel az állomáson áthaladó összes szovjet vonatot. A CIC a szovjet csapatok mozgására volt kíváncsi. A hidegháború idején nagyon sok apró kis mozaikkockából próbáltak a nyugati titkosszolgálatok kirakni egy képet. Ezért vontak be helyieket is. Varga Stefánt rossz anyagi helyzete vitte rá az együttműködésre, amiért néhány ezer schillinget kapott - ami nagy pénz volt akkoriban. (A konferencián Barbara Stelzl-Marx szemléltetésként azt a példát hozta, hogy az átlagkereset a vasútnál 700 schilling volt, miközben egy darab tojás a feketepiacon 200 schillingbe került, a szerk.) A kegyelmi kérelmekből tudjuk, hogy a legtöbb érintettnek fogalma sem volt róla, hogy mekkora veszélybe keveredik azzal, hogy a CIC-nak ad tovább információkat. Így volt ezzel Varga Stefan is.

Ma is működik a moszkvai Butirka-börtön, ahol a 104 embert kivégezték

Júliusban tartóztatták le a szovjetek, és innentől kezdve ugyanaz történt vele, mint a többi áldozattal: először Badenbe vitték, ahol már szeptemberben elítélte a katonai bíróság. Ő is írt kegyelmi kérelmet, amit a legfelsőbb bíróság mindig ugyanazzal a semmitmondó indoklással utasított el. Őt is a Butirkába vitték és december 24-én főbe lőtték. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a hozzátartozói a mai napig nem tudják pontosan, mi történt vele.

Akkoriban mennyit tudtak az érintett családok a történtekről? És mennyit tudnak ma?
Általában annyit tudtak, hogy a hozzátartozójukat a Szovjetunióba vitték. A legtöbben 1955 körül aztán kaptak egy levelet a Szovjetunióból, amelyben közölték, hogy a hozzátartozó meghalt. Általában valamilyen természetes halálozási okot jelöltek meg: szívinfarktust, tuberkulózist, agyvérzést, vakbélrepedést stb. Ez azt jelenti, hogy még Hruscsov idején is megpróbálták eltusolni a kivégzéseket. Aztán évtizedeken keresztül csend volt, és csak mostanában került napvilágra, hogy valójában mi is történt, miután megnyitották az archívumokat és a miénk mellett egy német kutatás is indult.

Sokan az osztrák sajtóból értesültek a kutatásunkról, és miután felmerült bennük a gyanú, felkerestek minket. Még ha borzalmas is szembesülni azzal, hogy egy közeli hozzátartozót igazságtalanul ítéltek el és végeztek ki, minden család, akivel felvettük a kapcsolatot, azt mondta, sokkal jobb, hogy megtudták az igazságot.

Mennyire tipikus Varga Stefan esete?
Minden elítélt sorsa egyszeri, ugyanakkor bizonyos hasonlóságok előfordulnak. Például, hogy nehéz gazdasági helyzetben lévő, hétköznapi embereket vagy menekülteket szerveztek be. Néhányan a vasútnál dolgoztak, általában a határátkelők közelében. A 104 ember között tíz nő is volt, akik közül öt személyes kapcsolatban állt szovjet tisztekkel, ami azt jelenti, hogy Moszkva eleve gyanakodva nézett rájuk. A szovjet vezetés nagyon nem látta szívesen, ha a katonái helyi nőkkel bonyolódtak szerelmi viszonyba. Ilyenkor mindig kémkedést sejtettek a háttérben.

Ketten a magyar áldozatok közül: Varga Stefan, Bocskai István

Mondok egy különösen szomorú példát: egy fiatal bécsi nőnek viszonya lett egy szovjet katonával. A férfi dezertált, és a nővel együtt az amerikai zóna menekülttáborában telepedtek le. Született egy gyerekük, majd a férfi kapcsolatba lépett a CIC-vel, a nő pedig azt a feladatot kapta, hogy utazzon vissza Bécsbe és keressen fel ott valakit. A férfi egyszer csak eltűnt, a nőnek pedig fogalma sem volt róla, hogy a férfit az amerikaiak vagy a szovjetek vitték-e el. Újra Bécsbe utazott, hogy meglátogassa az anyját, és amikor elhagyta az amerikai zónát, a határon letartóztatták, és nem sokkal később elítélték szovjetellenes kémkedés vádjával és hazaárulásban nyújtott segítségért. A fia ekkor 2-3 éves volt: először a szovjet hadsereg nevelőintézetébe került, aztán egy osztrák árvaházba, már fiatalember volt, amikor megtalálta a nagymamáját. Jelenleg túl van a hatvanon, és egy véletlennek köszönhetően értesült a kutatásainkról. Engedélyt kapott rá, hogy az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódja) archívumában megnézze a szülei aktáit, és ott lelt rá az apjáról fennmaradt egyetlen fényképre és a nevét is ott tudta meg.

A leggyakoribb vád a szovjetellenes kémkedés volt. Mi másért ítéltek el embereket?
Két csoport van: az egyikbe nagyjából ezer ember tartozik, akiket miután Ausztriában letartóztattak, a Szovjetunióba vittek, hogy ott töltsék le büntetésüket. Az ilyen esetekben az ítéletekben nagyon eltérő okok szerepeltek: például valaki metilalkoholt adott el a Vörös Hadsereg katonáinak, akik ettől megvakultak vagy meghaltak. Ezt a Vörös Hadsereg elleni szabotázsként értelmezték, és a tettest Gulág-táborba küldték. De az első időkben, '45 körül illegális fegyverbirtoklás miatt is ítéltek el embereket, és olyanért is Gulág járt, ha valaki belekeveredett egy autóbalesetbe, ahol egy szovjet katona megsérült vagy meghalt. Egy osztrák fiatalembert huliganizmus bűnével azért ítéltek hat év Szibériára, mert egy szovjet katona fiának lekevert három pofont, amit pont látott valaki.

1950 és 1953 között a halálos ítéleteket csak szovjetellenes kémkedés vagy hazaárulásban való segítségnyújtás miatt hoztak. A 104 ember többségét az előbbi miatt ítélték el.

Az ítéletek többsége logikátlannak tűnik: valakit halálra ítélnek azért, mert ül az állomáson és vonatokat számlál, míg az, aki megvakít egy szovjet katonát, pár év munkatáborral megússza.
Akkoriban már az is elég volt a halálos ítélethez, ha valaki kapcsolatba lépett a CIC-val. Ezek az ítéletek az akkori szovjet törvényhozást követték. Miután pedig az ember több száz oldal dokumentumon átdolgozza magát, látja, hogy a szovjet törvényhozásnak megvolt a maga belső logikája. Mai szemmel ezek az ítéletek természetesen teljesen irracionálisak és igazságtalanok. Az osztrák és a magyar érintettek éppen ezért nem tudták felmérni a veszélyt, mert nem ismerték ezeket a törvényeket. Ha valakit letartóztattak, csak azt látták, hogy elnyelte a föld. Nagyon beégett az osztrák kollektív emlékezetbe ez az időszak - és úgy tudom, a magyarba is -, amikor becsöngetnek, és innentől kezdve semmit nem lehet tudni a hozzátartozóról.

További magyar áldozatok: Bandi István, Berényi Georg

Ha valakiben felmerül a gyanú, hogy a hozzátartozója a tíz magyar áldozat egyike, hova fordulhat?
A legegyszerűbb, ha hozzánk fordul. Nálunk vannak az érintettekről szóló dokumentumok másolatai.

Egyetért azzal a nézettel, hogy a keleti blokk titkosszolgálatai a második világháború után - és az azt követő évtizedekben is - hatékonyabbak voltak, mint a nyugati hírszerzés?
A nyugati hírszerzőszolgálatok Ausztriában nagyon hatékonyak voltak, sűrű kapcsolati hálót építettek fel és a kémeik segítségével elég pontosan tudták, mi zajlik a szovjet megszállási zónában. Arról is elég pontos képük volt, hogy mi történik a Szovjetunióban. Érdekes, hogy a nyugati zónában, Salzburgban például nagyon sokan működtek közre a nyugati titkosszolgálatokkal, ami már-már külön iparággá nőtte ki magát. És ők nem Ausztriáról gyűjtöttek adatokat, hanem a Szovjetunióról és a keleti blokkról.

Elsősorban az FSZB archívumában jutott hozzá a szóban forgó dokumentumokhoz vagy voltak más forrásai is?
A Ludwig Boltzmann Institut für Kriegsfolgenforschung (Ludwig Boltzmann Háború-következmény-kutató Intézet), amelynek a munkatársa vagyok, több éve kutat moszkvai archívumokban, egyebek mellett sokat foglalkozik az Orosz Állami Archívumból, azaz a GARF-ból származó dokumentumokkal. Ezek tartalmazták az elítéltek kegyelmi kérvényeit. Itt 2005-ben kezdtünk el kutatni, a kegyelmi kérvények fénymásolatait 2003-2004 körül kaptuk meg, az eredményeinkről szóló könyv 2009-ben jelent meg Stalins letzte Opfer (Sztálin utolsó áldozatai) címmel.

Dolgoztunk a Szovjetunió legfelsőbb bíróságától származó kegyelmi kérvényekre érkezett elutasító levelekkel is, amik szintén az orosz állami archívumból származnak. Ezeket általában oroszul írták, 2-3 oldalasak és az elutasítás indoklását tartalmazzák. Mindig ugyanaz a mondat olvasható, ami egyenlő volt a halálos ítélettel: "Helyénvalónak tartom az ítéletet".

Ha megtaláltuk a hozzátartozókat - vagy ők minket - felhatalmaztak, hogy az FSZB központi archívumában megnézzük a büntetőperekről szóló aktákat. Mindent nagyon katonás pontossággal dokumentáltak a letartóztatástól kezdve, a kihallgatásokon és a különféle vizsgálatokon át a halottszemléig. Az utolsó dokumentum mindig a kilencvenes évekből származik, a legtöbb meggyilkolt embert ugyanis rehabilitálta az orosz katonai főügyészség.

Babák Zoltánt 1952-ben végezték ki

Vannak még fehér foltok a kutatásban, különösen, ami a magyar áldozatokat illeti?
A tíz magyar esetről elmondható, hogy megvannak az alapvető információk, és a legfontosabb dokumentumok másolatai nálunk vannak. A könyvünkben fotók is láthatók és rövid életrajzokat is csatoltunk. Nem tudok róla, hogy ismert magyar történész kollégák kutattak volna vagy kutatnának az aktákban. Összességében elmondható, hogy ez egy olyan téma, ahol még nagyon nagy a fel nem tárt terület, de az alapinformációk megvannak és mivel publikáltuk is az eredményeket, a nyilvánosság számára is hozzáférhetők.

Tervezik a könyvük magyar kiadását?
Nem tudok róla, de így spontán elképzelhetőnek tartom, hogy a tíz magyar emberről szóló részt mondjuk egy weboldalon magyarul is hozzáférhetővé teszik. Mostanáig nem érkezett megkeresés fordításra.

A magyar áldozatok
Az Ausztriában elítélt és 1950 és 1953 között Moszkvában kivégzett magyarok listája (születési év és a kivégzés napja). Az interjúban elhangzottak ellenére 12 nevet kaptunk a kutatótól, feltehetőleg az 5. és a 6. név nem magyar állampolgárt takar.

1. Babák Zoltán 1919. 11. 15 - 1952. 09.22.
2. Bandi István 1917 - 1950
3. Berényi Georg 1913. 01. 05 - 1951. 08. 02.
4. Bocskai István 1928 - 1951.12. 24.
5. Iharoš Željko 1925 - 1951. 12. 24.
6. Jagodits Michael 1900 - 1951. 11. 10.
7. Horváth András 1921 - 1950
8. Nagy Rudolf 1924 - 1951. 03. 29.
9. Olasz Imre 1920 - 1950
10. Szabó János 1910 - 1950. 10. 06.
11. Teklics István 1925. 06.10 -1950
12. Varga Stefan 1900. 08. 27 - 1951. 12. 24.

(Forrás: Ludwig Boltzmann Institut für Kriegsfolgenforschung)