Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Pedig ott már jó ideje csak politikusok, popsztárok meg pénzemberek virítanak. Betűvetőt utoljára tíz évvel korábban ért hasonló megtiszteltetés – na persze Stephen King azért más kategória. Jobban illik a sikeres vállalkozók sorába, mintsem az emberi lélek mérnökei közé, hogy Sztálin jól sikerült definíciójával éljünk.
A Time magazin szerkesztői is úgy érezték, döntésük magyarázatra szorul. A 2000. augusztusi szám címlapján az író képe alatt ezek a sorok álltak: „Franzen nem a leggazdagabb, nem is a legismertebb író. Szereplői nem oldanak meg rejtélyeket, nem rendelkeznek varázserővel, még csak nem is a jövőben élnek. De új regényében, a Szabadságban Franzen megmutatja nekünk, hogyan élünk mi, mai emberek.”
Franzen karrierje egyébként nem kezdődött valami fényesen. Az 1959-es születésű író német irodalmat tanult az egyetemen, Fulbright ösztöndíjjal hosszabb időt töltött Berlinben, majd 23 évesen megnősült, és hétvégi állást vállalt a Harvard szeizmológiai laborjában, hogy hét közben az írásnak szentelhesse magát. Első regénye, A 27. város 1988-ban jelent meg, és bár kapott néhány jóindulatú kritikát, nem keltett különösebb feltűnést. Második regénye, az Erős rengés négy évvel később jött ki, és szintén visszhangtalan maradt.
A kudarc kilenc évre elhallgattatta az írót. „Régen, amikor az irodalmi élet és a kultúra még egymás szinonimái voltak – írta –, az ember úgy élvezhette a magány örömeit, mint a nagyvárosok lakói, akik ha kiléptek az ajtón, éjjel-nappal társaságra leltek. Az elővárosok korában az elektronikus kultúra mindent elöntő áradata az olvasókat és az írókat is szigetté változtatja.”
Aztán különös dolog történt. Harmadik regénye, a Javítások közvetlenül a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtt jelent meg. Hogy a sokkhatás tette-e hirtelen érzékennyé az olvasókat Franzen vesébe látó prózája iránt vagy egyébként is megérett már a sikerre, nem lehet tudni. Még Oprah Winfrey is beválogatta könyves műsorába (Oprah’s Book Club), ami rendszerint nagyot szokott lendíteni az eladott példányszámokon.
De Franzen nem volt elragadtatva a meghívástól, Winfrey irodalmi ízlését egy interjúban nyálasnak és egydimenziósnak titulálta, amivel kiírta magát a show-ból. A konfliktus elég nagy vihart kavart, az Oprah-rajongók eretneknek nyilvánították az írót, az irodalmi élet viszont hőssé avatta. Mindenesetre a könyvnek jót tett a botrány, a Javítások közel hárommillió példányban kelt el világszerte.
Úgy látszik, Franzennél kilenc év egy nagy regény kihordási ideje. Igaz, a köztes időben megjelentetett egy esszékötetet (Hogyan legyünk egyedül?) és egy önéletrajzi novellákból álló gyűjteményt (Diszkomfortzóna címen jelentik meg magyarul annak örömére, hogy idén Franzen lesz a Könyvfesztivál díszvendége), de a kilenc év alatt folyamatosan dolgozott a Szabadság című regényen, amely végül 2010-ben jelent meg, és hatalmas szenzációt keltett. Kritikusok és olvasók úgy érezték, Franzen egyfajta gyökérkezelést végzett el azzal, hogy megkérdőjelezte a nagy amerikai illúzió, a szabadság érvényességét.
Mellesleg az új regény kibékítette az írót Oprah Winfrey-vel is. Franzen még a hivatalos megjelenés előtt küldött egy példányt a tévésztárnak, aki a regény elolvasása után megismételte kilenc évvel korábbi meghívását, Franzen pedig ezúttal nem finnyáskodott.
Franzen minden könyve családtörténet. A 27. város a Probstok, Az Erős rengés a Hollandok, a Javítások a Lambertek, a Szabadság a Berglundok története. Az író szerint a Szabadság tartalmazza talán a legtöbb önéletrajzi elemet, amit persze sajátosan kell értelmeznünk, tekintve, hogy rögtön hozzáteszi: szerinte a világirodalom legönéletrajzibb szövege Kafka Átváltozása.
„Komplikált, sokféleképpen boldogtalan családban nőttem fel – mesélte egy interjúban. – Egyrészt nagyon sok szeretet, másrészt erős versenyszellem uralkodott, különösen köztem és a bátyáim között. Ezt a két dolgot – szeretetet és versenyt – teljes mértékben össze tudtuk egyeztetni. Egy intenzív kapcsolat mindig azt jelenti, hogy összemérem magam a másikkal. Nem láttam ebben ellentmondást.”
Ebben a néhány mondatban benne van minden, ami Franzent íróvá tette, ami egész életművének gyújtóanyagát adja. A hívószavak: boldogtalanság, szeretet, versengés, kapcsolat. Regényeiből úgy lesz precíz és kíméletlen társadalmi látlelet, hogy a társadalmi mozgások csak búvópatakszerűen jelennek meg. A bushi neokonzervativizmus, az ökológiai válság, a vallási reneszánsz, az oktatás csődje, a posztfeminizmus mind-mind ott dereng a sorok között, de csak annyiban érhető tetten, amennyiben a szereplők érzésvilágában lecsapódik. Csak az van, amit érzünk. A tények nem számítanak.
Elég egyetlen család történetét alaposan szemügyre vennünk ahhoz, hogy mindent megtudjunk a társadalomról, amelyben élünk. Ha életünk legelső és legfontosabb kapcsolatai a versengésről, a teljesítményhajszolásról szólnak, nem pedig egymás feltétel nélküli elfogadásáról (az örömről, hogy a másik más, mint én, és ettől mindketten gazdagabbak vagyunk), ugyan ki csodálkozhat azon, hogy a társadalmi játszótéren ugyanez zajlik szabad piacgazdaságnak becézve?
Franzen, mint a rendes írók általában, nem ítélkezik. Nem mondja, hogy ez rossz vagy jó, csak megállapítja, hogy az amerikai társadalom fő szervezőelve a verseny. És miközben ez mindenki számára nyilvánvaló, valahogy mégsem szeret senki beszélni róla. „Érdekes volt felfedezni, hogy társadalmunk központi eszméje egy piszkos kis titok. De a piszkos kis titkok úgy kellenek az írónak, mint egy falat kenyér.”
„Ha az ember nagyon alaposan, végtelen aprólékossággal ábrázolja egy figura lelki életét, kiderül, hogy az nem más, mint lenyűgözően hű tükre az illetőt körülvevő külvilágnak.” Ez persze nem valami eget rengető újdonság, de Franzen nem is törekszik ilyesmire. Ha az irodalom elveszítette társadalmi jelentőségét, az író akkor sem tehet mást, mondja, minthogy visszahúzódik odújába, és továbbra is a régi tartalmakat vizsgálja, csak épp új kontextusukban. Megőriz, még ha ósdinak hat is. Az igazán felkavaró dolgok, mondja, valahogy mindig ósdiak.
Amikor – Franzen Szabadságának megjelenése előtt egy évvel – meghalt John Updike, sokan úgy búcsúztattak, mint az amerikai regény aranykorának utolsó mohikánját. Most úgy tűnik, Franzen az utolsó utáni mohikán. Úgy látszik, az irodalmat nem is olyan könnyű lemosni a pályáról, bármilyen erős is digitális korszakunkban a konkurencia.
