Megmondjuk, miért hülyeség a Zabhegyező

Van, aki blaszfémiának tartja, van, aki csak szimplán műfordítói kudarcnak – nemrég jelent meg J. D. Salinger forradalmi kultregénye, a Zabhegyező új fordítása. Garantáljuk: sokan fel fognak még háborodni a nyersebb, élőbeszédszerű új szövegen, főleg, mivel a fordító Barna Imre az azóta klasszikussá avanzsált remekmű címét sem kímélte. De mi értelme volt újrafordítani a Zabhegyezőt? Hogy lett belőle Rozsban a fogó? Összevetettük a magyar verziókat, és így teljesen ráflesseltünk egy csomó kamuzásra meg minden.

Hát ha tényleg érdekel, valahogy így későn kezdtem el Salingert olvasni, jóval tinédzser éveim után. Annál inkább rácsavarodtam – amúgy is tévedés, hogy a Zabhegyező kamaszoknak szólna! Szóval imádtam, ahogy Zooey olyan kíméletlenül bölcsen kiosztja a lelki válságba jutott Frannyt, bírtam a Kilenc történet levegős novelláit és persze Holden Caulfield hazug, felnőtt világ ellen intézett dühöngő szövegelését, ami ugye maga a Zabhegyező.

Úgyhogy kábé falra másztam, amikor megtudtam, hogy az új kiadásban a zabból rozs lett, a hegyezőből fogó. Annyira behaltam ettől a hülyeségtől – hogy kerül a rozsdás fogó a zabos rozsba? –, hogy újraolvastam a három szöveget párhuzamosan: Salinger 1951-es angol eredetijét, Gyepes Judit 1964-ben megjelent Zabhegyezőjét és Barna Imre friss Rozsban a fogóját. Fú, rendesen padlót fogtam.

Van, aki annyira szereti, hogy magára tetováltatja Forrás: Origo

A kísérlet durván keresztülhúzta a számításaimat. A regény ma is így fejbe vág és kizsigerel, katarzis meg minden, de ezenkívül semmiben sem volt igazam. A tanulságok röviden:

• Gyepes Judit fordítása idejétmúlt, ma már elég lapos és unalmas szöveg,
• ami hemzseg a félrefordításoktól és az amerikai kultúra hiányos ismeretéből fakadó pontatlanságtól.
• És ami még aggasztóbb: a Zabhegyező cím nemcsak megbocsáthatatlanul hazug, de kitépi a regény szívét,
• míg a Rozsban a fogó ma nagyjából az egyetlen jó megoldás a The Catcher in the Rye magyarítására.

Régi és új, zab és rozs Forrás: Origo

Link alak vagy érzékeny huligán

Leegyszerűsítve a dolgot: a Zabhegyező Holden Caulfildje egy elvarázsolt, érzelmes, teszetosza, saját gondolataiba menekülő, különc figura, link alak, míg a Rozsban a fogó Holdenje egy zilált, dühöngő, túlérzékeny huligán, aki legszívesebb lehányná az egész világot. Hiszen más nyelven szólalnak meg.

A Rozsban a fogó az angol eredetihez is közelebb van, mint a kissé szürke, végig egy tónusban, szépelgő nyelven megszólaló Zabhegyező. De ennél is fontosabb, hogy a regény így pergőbb, élőbb, hatásosabb. Jobban torkon ragadja a mai olvasót.

A Zabhegyezőben jobbára szép, kerek magyar mondatokat és ugyanolyan irodalmias nyelvi fordulatokat találunk, mint egy tetszőleges hatvanas évekbeli sikerregényben. Szép sima, transzparens szöveg, ami elmeséli Holden történetét – legalábbis ma annak hat.

Ezzel szemben a Rozsban a fogóban egy éppen összeomló, dühöngő kamasz roncsolt, félbehagyott mondatokból és töltelékszavakból álló szófosását olvashatjuk,

ami nemcsak elmondja, de a nyelvvel is érzékelteti Holden személyiségének szétfolyását.

Vetkőzőlány és női buzi

Az még nem akkora katasztrófa, hogy Gyepes Judit Holdenje „húsos szendvicset” eszik hamburger és „linzert” morzsasüti helyett. Az sem nagyon ciki, hogy a sztriptíztáncosnőt „a mulató vetkőzőlányának”, a leszbikust „női buzinak” nevezi. Kellemetlen, nehezíti a megértést, de nem katasztrófa.

Hasonlóan zavaró a „rafinált ízlésű szivar”, ami Barna Imrénél „nagy koponya és nagy piás”, az „intelligens”, ami Barnánál „értelmiségi arc”, a „kirafinálódjon”, ami Barnánál „megjön az esze”. Ugyanígy a „ménkű nagy dolog”, ami Barnánál „oda ne rohanjak, meg vissza”, és a totál értelmetlen „ráborul a tüdejére”, ami Barnánál „nyelves puszit ad”. Zavaró, hogy a menet a szállodai kurvával „fuvar.” Poros kifejezések, amik félreviszik a szöveget.

Jó nagy csöcsei voltak

Ennél jobban fáj Gyepes finomkodása. Ott a fenék és a csöcs esete. Az „egész estét betöltő fenék” nagyon költői, de sokkal lényegre törőbb Barna Imre verziója, a „jó nagy csöcsök”. A Rozsban a fogó Holdenje nem szépeleg, és nem beszél rébuszokban. Nevén nevezi a dolgokat, hiszen pont azért lázad minden ellen, mert azt látja maga körül, hogy

semmit sem lehet a nevén nevezni, mindenki folyton megjátssza magát.

Ugyanez igaz a „tetű formában vagyok” és a „szarul vagyok” párosáról is. Jópofa a „tetű forma”, de Holden nem olyan jópofa srác, ha belegondolunk.

Nem igazán jók Gyepes párbeszédei sem, túl kimértek és hűvösek. A magázás elrontja a szituációkat, a körülményes nyelvi megformálás teljesen kinyírja a rövid epizódokra feltűnő, a nyelvhasználattal jellemzett karaktereket.

Az első kiadás borítója Forrás: Wikipedia

Kábé ő táncol ilyen kurva jól

Mondok egy példát: Holden a Zabhegyezőben így szólít le három nőt a szálloda halljában: „Volna valamelyik kislánynak kedve egyet táncolni?” A nők csak vihorásznak, mire Holden elegánsan elmélázik: „Nos? Táncolnék mindegyikükkel egyet.” Majd így lelkendezik:

„Maga istenien táncol. Nekem van egy húgom, még csak nyavalyás kis negyedikes. Maga legalább olyan jól emelgeti a pálcáit, mint ő, pedig ő a világon mindenkinél jobban táncol. – Vigyázzon a szájára, jó? – Micsoda dáma, öregem. Istenemre, valódi csillagkeretes hölgy!”

A magázás szörnyű, a „pálca” modoros, ráadásul nem érteni, miért bukik ki a lány. Miért is vigyázzon a szájára Holden? Lássuk Barna Imrénél ugyanezt. Holden vagányan szól oda, pont úgy, mint egy hőzöngő részeg fiatal: „Hé, csajok, nem jön táncolni valamelyiktek?” A vihogás után pedig nem kezd nosozni, hanem kifakad: „Ne már! – mondom. – Mind a hárman jöhettek, egymás után. Oké? Gyertek már!” Aztán tánc közben tovább nyomja a szöveget, és tényleg nem vigyáz a szájára:

„Jól táncolsz, na – mondom. – Van egy húgom, kis pisis, még csak negyedikes. Na, kábé ő táncol ilyen kurva jól, jobban, mint bárki más, aki él és mozog. - Beszélj szebben, légy szíves. - Fú, micsoda csaj volt ez. Elképesztő.”

Nemcsak valóságosabb, élőbb, de érthetőbb is. Semmi dáma meg csillagkeret! És ez nem kirívó példa: ugyanígy veszik el a lényeg a huszonnegyedik fejezetben, amikor Holden meglátogatja Antolini tanár urat. A nyelvi játékokat, poénokat itt sem tudja visszaadni Gyepes, így keletkeznek olyan szörnyűségek, mint a „bufaló faló”, a „csecsemő a kezedben”, vagy a fájóan félremenő „nemes haldoklás” a „hősi halál” helyett.

Nem az a baja, hogy serdülő

Antolini nagy tanítása is félrecsúszik. Gyepesnél a „serdülők” felett ítélkező mondat üres közhellyé válik, míg Barna Imre „az éretlen ember” kifejezéssel szépen tágítja ki a regény horizontját:

„Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.”

Barna jól adja vissza, hogy Holden válsága nem az, hogy ő „serdülő”, hanem az, hogy „éretlen ember”. Nagyon nem mindegy.

Holden nekünk beszél

Szóval a Rozsban a fogó élőbeszédszerűbb, töredékesebb. Tele van „meg mindennel”, „stb-vel”, olyan töltelékszavakkal, mint az „ilyen”, a „meg”, a „hát”, „kábé”, „vagy mi”, „szóval”, „úgyhogy”, „mondjuk”. Ezeknek egy része már Gyepesnél is ott volt, csak jóval visszafogottabban, finom jelzésként. Lehet, hogy az akkori olvasónak ezek a jelzések elegendőek voltak, ezt nem tudom megítélni. Az viszont biztos, hogy ma már kevésnek bizonyulnak.

Barna szövege viszont vibráló, életteli, darabos. A töltelékszavak miatt eleven, sokszínű, állandóan mozgó, dinamikus mondatok keletkeznek, amelyek nagyon markáns személyes hangot hoznak létre. Nem is lehet máshogy olvasni a könyvet, csak úgy, hogy

halljuk Holden hangját, ahogy nekünk beszél.

A kultikus könyv első sorai mint irodalmi tetoválás Forrás: Flickr / Ren Buford

Erős mondat vagy mi a szar

Barna nem fél a szleng és az élőbeszéd fordulataitól, és ez a bátorság látványosan megtérül: erős mondatok jönnek így létre, olyanok, amiknek a nyomát sem találjuk Gyepesnél. Mutatom a példákat:

• „És ilyen önéletrajzra vagy mi a szarra se számíts.” Gyepesnél ugyanez lapos: „Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én.”
• „Na, szóval, december volt meg minden, és olyan hideg, pláne azon a rohadt dombtetőn, hogy beszarás.” Ugyanez Gyepesnél sem rossz, de gyengébb és körülményesebb: „Egyébként december volt, meg minden, az emberre ráfagyott a gatya, főleg annak a hülye dombnak a tetején.”
• „Aki kamuzni próbál, az mehet a francba.” Gyepesnél ez annyira kimért, hogy olyan, mintha egy kiöregedő iskolaigazgató mondaná: „De ha valaki mégis megpróbálja megjátszani magát, akkor tovább nem maradhat.”
• „Csak így, tök lazán.” Mármint tök lazán mondana nemet az anyjának Holden. Ugyanez Gyepesnél döcögős és elavult: „Irtó hidegvérrel csinálnám”.

Figyúzzál!

Persze megvan a veszélye annak, hogy a szleng gyorsan változó természete miatt Barna Imre szövege pár évtized múlva elavul. Főleg, hogy talán néha kissé túllő a célon, és olyan szavakat is használ, mint a „ráflessel”, „para”, „fikáz”, „figyúzzál”. Utóbbiért nagy kár, sokszor használja Barna, pedig modoros és esetlen.

De ez olyan kockázat, amit egy friss Zabhegyező-fordításnak vállalnia kell.

A fordítások idővel elavulnak, ez természetes folyamat. Még a Shakespeare- vagy Dante-fordítások sem mozdíthatatlan kőtömbök, épp az a műfordítók dolga, hogy ha szükségesnek látják, elvégezzék a munkát. Újra és újra, hogy minden generáció találkozhasson a maga Hamletével!

Könyvfaló pronyó, avagy a sublót esete

Első blikkre zavart kelthet, hogy a Rozsban a fogó a legfrissebb szlenget keveri az olyan látványosan poros kifejezésekkel, mint a „sublót”, a „bugás”, a „drót” (a randi értelmében), „fogpaszta”, „pikírt”, „kibic”, „frász”, „koffer”, „bemajrézik”, „brifkó”, „krimó”, „bige”, „kalucsni”. Ezeket egy mai kamasz soha nem használja, ez nyilvánvaló. (Bár tudnék ellenpéldát.) Csakhogy ez a lényeg!

Holden nem átlagos kamasz, hanem egy zavart, ellentmondásos, széteső személyiség, tomboló tudásvággyal és sokkoló érzékenységgel. Langaléta kamasz, de néha úgy viselkedik, mint egy tizenhárom éves. Nyers stílusú „pronyó”, de falja a könyveket.

Ez a töredezett személyiség nyilvánul meg a különböző nyelvi regisztereket megszólaltató Rozsban a fogóban.

Többször láthatjuk is a regényben Holden nyelvi érzékenységének működését: egy-egy epizódszereplő szóhasználatáról azonnal véleményt mond, felveszi mások beszédstílusát, többször beszél a szókincs fontosságáról. A furcsa, szokatlan szavakat pedig eltanulja: a sublótot először az idős történelemtanár használja a regény elején, így ragad át Holdenre.

Ez a hegyező kitépi a szívet

A végére hagytam a legsúlyosabb ügyet, a cím kérdését. Nem véletlenül fogalmaztam a cikk elején úgy, hogy a Zabhegyező cím kitépi a regény szívét. Jól hangzik, de a regény ismeretében semmi értelme. Ráadásul a „Kukutyinban zabot hegyezni” miatt azt sugallja, hogy Holden egy renitens semmirekellő, aki unalmában gyűlölködik.

A zabhegyezés Gyepes Judit fordítói leleménye.

Sem zab, sem hegyezés konkrétan sehol sem szerepel Salinger regényében.

A fordító belecsalta, hogy ezt adhassa címnek. Erre azért volt lehetősége, mert a kétségtelenül furcsa eredeti cím, a The Catcher in the Rye a sztoriban egy félrehallás eredménye. Egy kisfiú énekelget egy angol mondókát az utcán, amire Holden felfigyel a tizenhatodik fejezetben.

• Salingernél: „If a body catch a body coming through the Rye…”
• Gyepesnél: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken…”
• Barnánál: „Ki kap el, ha hanyatt-homlok futsz a rozson át?” (Ez nagyjából megfelel az angol eredetinek.)

Ezt a regény drámai csúcspontján Holden felidézi húgának, Phoebenek, aki felvilágosítja, hogy egy Burns-versről van szó, majd kijavítja a félrehallást. A versben valójában nem kapás/elkapás van, hanem találkozás ("meet").

Gyepesnél azonban Holden már rosszul idézi fel saját félrehallását is, és azt mondja: „Ha valaki fog valakit a zabföldeken…” Holott korábban nem ezt hallotta, az olvasó sem ezt olvasta, hanem hegyezést. Ezt javítja ki aztán Phoebe rozsra, hogy visszakevererdjünk az eredeti szövegben szereplő rozshoz ("rye").

Kiszedte a regény legfontosabb szavát

A baj csak az, hogy ebből a félrehallásból születik meg Holden víziója. A vízió, amivel azt az egyetlen dolgot írja le, amit szívesen csinálna az életben: ha gyerekek rohangálnak a rozsföldeken (zab sehol), ő szeretné elkapni azt, aki a szakadékhoz túl közel kerül. Ő szeretne lenni a rozsban a fogó.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a regényben csak itt szereplő kifejezés adja a címet, mert ezzel azt mondja Salinger hőséről, hogy minden látszat ellenére Holden legfőbb problémája a túlzott érzékenysége. Ez pont ellentétes a Zabhegyező címmel.

Arról nem is beszélve, hogy Gyepesnél az elkapás szinte kikerül a szövegből, holott ez a regény központi motívuma.

Egyébként is: hogy juthatna eszébe Holdennek a gyerekek elkapása a hegyezésről?! Miért emlékszik rosszul?

Miért kellett idekeverni a zabot és a hegyezést? Ja, igen, hogy szülessen egy jól hangzó cím.

Az egyik lengyel kiadás borítója Forrás: Origo

Ő lenne a rozsban a fogó

Barna Imre szövege viszont tiszta. Holden nem emlékszik rosszul semmire, mert nem hülye. Phoebe így javítja ki: „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át.” Így Holden víziója valóban az elkapásból, vagyis a félrehallásból születik meg:

„Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát.”

Gyepesnél ugyanez a mondat egyébként majdnem ugyanígy van:

„Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a rozsban.”

Vagyis a cím ott volt elrejtve az 1951-es verzióban is, csak Barna elég bátor volt ahhoz, hogy ezt a címmé tegye – pont mint az eredetiben. Ez közel tökéletesen adja vissza, amit Salinger kigondolt, minden szépen összeáll. Az ára az, hogy a cím rosszul hangzik önmagában. Cserébe van értelme a regény olvasása közben és után is.

Azóta felrobbant az irodalom

Fontos, hogy mindez nem Gyepes Judit műfordítói alkalmatlanságát és Barna Imre zsenialitását bizonyítja. A hatvanas évek Magyarországán sem az irodalmi nyelv, sem a kulturális közeg nem tett lehetővé egy Rozsban a fogó jellegű, közel értelmetlen címet.

Gyepes Judit egyébként egy 2010-es interjúban mondta el: ez volt az első és nagyjából utolsó műfordítói munkája, semmit nem tudott Salingerről, az amerikai kultúráról pedig egy kint élő rokona mesélt neki.

Azóta nemcsak többet tudunk az amerikai hétköznapokról, de a magyar irodalom nyelve is teljesen átalakult: a nyolcvanas évek avantgárdja, Tandori Dezső költészete, Esterházy Péter regényei szétrobbantották, hogy a szilánkokból Kukorelly Endre vagy Parti Nagy Lajos ragasszon össze valami újat. Posztmodern, szövegirodalom, szleng stb.

Fura, de igaz: Barna Imre már megengedhette magának, hogy ragaszkodjon az eredetihez, saját nyelvet teremtsen neki, és bevállalja ezt a címet. Megtehette, hiszen a regény azóta így frankón a világirodalom klasszikusa lett.

Salinger 1951-ben robbant be az irodalom világába, épp a szóban forgó Zabhegyezővel. Összesen egy novelláskötet és négy rövid regény fűződik a nevéhez. Salinger a hatvanas évek közepétől felhagyott a publikálással, remeteéletet élt és elzárkózott a nyilvánosságtól. Ezzel párhuzamosan személyét és műveit egyre nagyobb kultusz övezte. Irodalmi körökben régóta beszélnek hagyatékban maradt, kiadatlan Salinger-könyvekről, amiket remeteévei alatt írhatott. Az Európa Könyvkiadó most megjelent monográfiája szerint ezeket a regényeket és elbeszéléseket rövidesen elkezdik kiadni, így például teljes lesz a Glass család története, de több részletet megtudunk Caulfield felmenőiről is.