Most kiderülnek az elszállt bölcsészek titkai

The writer Donna Tartt (USA), April 11, 2013, New York, New York. Photograph © Beowulf Sheehan www.beowulfsheehan.com

Na, ez az, ami magyar íróval soha nem eshet meg. Hogy megjelentet egy regényt 28 évesen, ami akkorát üt, hogy utána azt is megengedheti magának, hogy tízévente egyszer rukkoljon elő újabb opusszal. Ja, és közben még csak a kenyérkeresésre sincsen gondja, hiszen a siker a föld bizonyos pontjain, különösen az Egyesült Államokban pénzzel jár.

Donna Tartt egyetemista volt, amikor belekezdett A titkos történet-be, és amikor majd’ tíz év után, 1992-ben a könyv megjelent, egyből világszenzáció lett. Negyvenöt nyelvre lefordították, milliós példányszámban fogyott, nálunk is megjelent 1996-ban az Európa Kiadónál, hogy mekkora sikerrel, nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, miért jutott eszébe éppen most a Park Kiadónak, hogy újra megjelentesse a könyvet. Azért van egy tippem: tavaly jelent meg az írónő harmadik regénye, az Aranypinty, talán ennek magyar megjelenését készíti elő a régi siker felelevenítése.

Nem olvas újságot, nem néz tévét, nem twitterezik

Donna Tarttot a sajtó épp olyan titokzatosnak festette le, mint amilyen első regényének atmoszférája. Az amerikai délről, Mississippiből származó, sötét hajú, melankolikus, megközelíthetetlen fiatal nő, aki mindössze 152 centiméter magas, és ezért gyerekruhákban jár, aki eredetiben olvassa Homéroszt, és akinek gondosan komponált fotóiról egy provokatívan antitrendi, férfias zakót és rafinériamentes apródfrizurát viselő, arisztokratikus lény néz velünk farkasszemet, nem kevés spekulációra adott okot.

Nem néz tévét, nem oszt meg semmit a facebookon vagy a twitteren Forrás: Beowulf Sheehan

Magánéletéről azóta sem árul el sokat. New York-i lakása és virginiai vidéki háza között ingázik, egyedül él, vagyis három kutyával (egyikük a Punch névre hallgató mopsz), és boldogtalan, ha nem dolgozik. „Vicces, hogy az emberek azt hiszik, nincs is életem, csak mert nem adok interjúkat és nem veszek részt irodalmi esteken. Pedig a magánéletemben nagyon is aktív vagyok, sok embert ismerek. De amikor dolgozom, többnyire nem mozdulok ki otthonról. Az egész napomat tönkreteszi, ha tudom, hogy este vacsorára vagyok hivatalos” – mondja egy interjúban. De ha egy riporter személyesebb vizekre evez, rendre kitér a kérdések elől vagy általánosságokban válaszol.

Ahogy A titkos történet főhőseinek, úgy Donna Tarttnak is fontosabb a művészet, mint a hétköznapi élet. Nem olvas újságot, még a könyveiről szóló kritikák, recenziók sem érdeklik. Nem néz tévét, nem oszt meg semmit a facebookon vagy a twitteren, és nem megy nyaralni a tengerpartra, mert nem szereti a napot, csak a múzeumok és a könyvesboltok hűvös félhomályát. Hisz abban, hogy az igazán fontos dolgok utat találnak hozzá. És abban is, hogy a kevesebb sokszor több. Ha valami érdekli, szeret elmélyült tudást szerezni róla. Ezt sokkal többre tartja, mint a felszínes információk halmozását.

Ő volt a kis sötéthajú különc az iskolában

Reggel korán kel, teát iszik, sétálni megy a kutyáival, majd leül az íróasztalához. Ha három óra elteltével úgy érzi, rosszul megy a munka, abbahagyja, moziba megy vagy olvas. Ha viszont működik a dolog, akkor nem kel fel az asztaltól, míg ki nem játszotta az összes kártyáját. Mint egy szerencsejátékos.

"Én voltam az a kis, sötéthajú, folyton tépelődő furcsa lány a nagyra nőtt, gondtalanul viháncoló szőkék között. Ha az ember nem csípte ki magát a biológiaórára, mint egy Scarlett O’Hara, máris különcnek számított” – írta Tartt a gyermekkoráról. De kívülállását nem átokként, hanem áldásként élte meg. „Sosem lettem volna író, ha nem bírnám a magányt” – mondja. „Ez az életmód számomra teljesen magától értetődő.”

A kis Donna Shakespeare-t és Kiplinget szavalt, rajongott a kalandos életű amatőr régészért, Heinrich Schliemannért, és 13 évesen verset publikált a helyi irodalmi lapba. A középiskolába már alig járt be, inkább otthon olvasott, év végén pedig letette a szükséges vizsgákat. 19 évesen került a jó hírű magániskolába, a vermonti Bennington College-ba, amely A titkos történet színteréül szolgált, és ahol olyan figurákkal barátkozott össze, mint Bret Easton Ellis és Jonathan Lethem.

Forrás: Park Könyvkiadó

Hogy lesznek az ógörög kultúra megszállottjai gyilkosok?

A titkos történet erős atmoszférája azonnal beszippantja az olvasót. Talán a személyes hang teszi, ahogy a regény elbeszélője már a második mondatban megszólít minket: „Tudják, már tíz napja halott volt, amikor megtalálták”. Talán a meghökkenés, hogy mindjárt az első oldalon egy gyilkossággal szembesülünk. De legfőképpen a nyelv és a téma között vibráló ellentét, ami az egész mű lényegét fejezi ki:

hogy a rettenetest le lehet írni a szépség nyelvén. Sőt talán csak így lehet leírni.

Öten voltak a különc klasszikafilológus professzor kiválasztottjai. Négy fiú meg egy lány. Ketten közülük ódivatú, kerek, acélkeretes szemüveget viseltek, a harmadiknak okos albínóarca volt, az ikrek pedig, egyikük lány, másikuk fiú, olyan tiszták és nyugodtak voltak, mint két flamand angyal.

Amikor Richard Pappen, aki a titkos történetet évtizedekkel később elbeszéli, megérkezett a campusra, az ötök már összeszokott csapatot alkottak. Megközelíthetetlennek tűntek, látványosan különböztek az egyetemen hemzsegő álentellektüelek és dekadens tizenévesek hordájától, és ez ellenállhatatlanul vonzotta Pappent, aki egy unalmas kaliforniai kisvárosból és egy műveletlen és szeretet nélküli családból érkezett a vermonti egyetemre.

Tartt regénye egyszerre pszichothriller és fejlődésregény. Szereplői nemcsak a tinédzserkor és a felnőttség határán billegnek, hanem a valóság és a képzelet, a hétköznapi élet és a művészi létezés szakadéka fölött is. Valamennyien a szépség megszállottjai, életük halálos vágyakozás a festőire, bármibe kerül is. Márpedig, úgy látszik, az ilyesmi sokba kerül.

Donna Tartt figurái egytől egyig különös alakok, mégis azonnal ismerősnek és elevennek tűnnek. Óriási erénye a könyvnek, hogy miközben elszállt bölcsészekről szól, akik irracionális vonzódást éreznek az ógörög kultúra iránt, olyannyira, hogy egymással időnként ezen a holt nyelven kommunikálnak, és olyannyira, hogy

a Dionüszosz-kultusz orgiáit is fel akarják eleveníteni,

közben nagyon hangsúlyosan van jelen a köztük lévő társadalmi különbség. Pappen, akinek tanulmányait a családja nem támogatja, az éhezés és a hajléktalanság pereméig is eljut, miközben a csapat főideológusa, az arisztokratikus Henry számolatlanul szórhatja a pénzt.

Kár, hogy a karizmatikus professzorról nem sokat tudunk meg

A fordított dramaturgiájú krimi (rögtön kiderül, ki a tettes, hogy aztán négyszáz oldalon keresztül bontakozzon ki előttünk a tett mikéntje és miértje) a néhol túlságosan bő lére eresztett, néhol túlburjánzó költői leírások és elmélkedések ellenére végig fenntartja a feszültséget, és ez nem annyira a cselekményszövésnek, mint inkább a karaktereknek köszönhető. Egyszerűn tudni akarjuk, mi lesz ezekkel az emberekkel.

Itt-ott felbukkannak benne az elsőkönyvesekre oly jellemző hibák. A szerző a gyengébbek kedvéért időnként többször is a szánkba rág egy-egy nem is feltétlenül jelentős tényt, amivel feleslegesen terheli a szöveget, de ezek tényleg jelentéktelen apróságok. Egyvalami azonban komoly hiányérzetet keltett bennem, mégpedig a görögprofesszor alakjának kibontása. Hogy a személye óriási, már-már hipnotikus hatást gyakorolt a hat fiatalember gondolkodására és életére, csak az elbeszélő kommentárjaiból derül ki, nem pedig a történések dinamikájából.

Milyen a valódi, intenzíven megélt élet? Forrás: AFP/Bas Czerwinski

A karizmatikus tanár alig bukkant fel néhány jelenetben, személyisége a többiekéhez képest végig egysíkú maradt. Így aztán a regény végi lelepleződése is súlytalanra sikerült. Mivel nem volt módunk beleszeretni, a hatása alá kerülni, az sem okozott megrázkódtatást, hogy végül nem maradt belőle más, csak felelőtlen nárcizmusa.

A titkos történet igazi színes-szagos könyv, amelyben annyira el lehet veszni, mint egy bonyolult álomban. Amikor az ember felébred belőle, hirtelen azt se tudja, ki ő és hol van éppen. Viszont számtalan kérdés kavarog a fejében: mi a bűn, mi a barátság és a szerelem, milyen a valódi, intenzíven megélt élet?

Donna Tartt, aki éppúgy a művészet megszállottja, mint könyvének hősei, azt mondja, az írás csak a második legjobb megoldás az életre. "Ha azt kérdeznék, mit szeretnék jobban, megírni a Huckleberry Finnt vagy Huck Finn életét élni, habozás nélkül az utóbbit választanám.”