Inkább a szerb maffia, mint egy magyar rendőr

Négy magyar gimnazista egy éjszakai buli után sötét, dohos pincében ébred. Hármuknak sikerül megszökni az emberrablók elől, ám ahelyett, hogy segítséget kérnének a hatóságoktól vagy a szüleiktől, kapj el, ha tudsz!-t játszanak a bűnözőkkel. Inkább a halál, mint anyám dörgedelmei?

A skandináv irodalom nagy rajongójaként tökéletesen megértek mindenkit, aki az új északi realizmust szeretné nálunk is meghonosítani. Sőt nemcsak megértem, de fontosnak is tartom az ilyen törekvéseket, mert meggyőződésem, hogy az effajta irodalom komoly szerepet játszhat abban, hogy kibeszéletlen problémáink végre felszínre kerüljenek.

Varga Bálint nemrég megjelent regényével, a Váltságdíj nélkül-lel arra tett kísérletet, hogy a szókimondó, problémaérzékeny svéd ifjúsági irodalmat ötvözze a társadalomkritikus krimi műfajával. Attól tartok, nem járt sikerrel.

A skandináv ifjúsági irodalom és krimi lényege, hogy didaktikus szándék nélkül, pusztán a konfliktusok, a társadalmi lét és az emberi kapcsolatok visszásságainak őszinte, tabumentes felmutatásával gondolkodásra, vitára, megoldások keresésére ösztönözzön.

Sötét, dohos pincében térnek magukhoz

Ezzel persze Varga Bálint is tisztában van, ezért tinikrimijébe olyan főhősöket válogatott össze, akik révén a magyar társadalmi viszonyokat kívánta reprezentálni.

Zsófi pedig bűnöző család sarja (illusztráció) Forrás:Flickr / Thomas Hawk

Lássuk csak. Négy gimnazista egy budai villában tartott buli után taxiba ül, aztán képszakadás, majd egy sötét, dohos pincében térnek magukhoz. Hamarosan kiderül, kit milyen családi háttér nyomaszt: Doma anyja, aki elvált nőként egyedül neveli a fiát, rendőrből lett magánnyomozó. Zoli apja bróker (itt meg anya nincs a képben), aki sikertelen ügyletei miatt éppen elhúzott Brazíliába, a fiának csak búcsúlevelet hagyott, meg néhány milliót a mélyhűtőben. Max apja maffiózókat védő menő ügyvéd, az egyetlen lány, Zsófi pedig bűnöző család sarja, a bátyjai visszaeső betörők, a nővére prostituált, anyja meghalt, az apjáról nincs információnk.

Az a baj, hogy már ezen a ponton elveszítettem a hitemet a sztori hitelességében.

Amikor a lányom gimis lett, az első szülői értekezleten elhangzott, kinek mi a foglalkozása. Volt ott egy csomó tanár, néhány mérnök, építész, óvónő, könyvesbolt-vezető, adminisztrátor, újságíró – de egy fia bróker, magánnyomozó és főként betörő nem képviseltette magát.

Persze, lehetnek egy regényben, még ha realistának akar is tűnni, különleges elemek, de hogy négy véletlenszerűen összeverődött gyerekből három ilyen speciális háttérrel rendelkezzen, minimum szemöldökfelhúzásra készteti az embert.

Mit tesznek ilyenkor az épeszű tizenévesek?

A legproblémásabb Zsófi alakja. Nagy baj, hogy így van, de az ennyire hátrányos helyzetű családból származó gyerekek, mint ő, Magyarországon egyszerűen nem kerülnek gimnáziumba. Különösen nem egy olyan – feltehetően elitebb intézménybe –, ahová egyébként jórészt budai úrigyerekek járnak.

Forrás: Kolibri

Mégis ki finanszírozná egy minden ízében kriminalizálódott családban egy gyerek gimnáziumi tanulmányait? Még az is csodaszámba megy ilyen esetekben, ha sikerül valamilyen szakmát kitanulnia.

De mindezen talán még túltettem volna magam, ha a cselekményszövés a továbbiakban megmarad a hihetőség keretein belül. Csakhogy a következő történik (anélkül, hogy bármilyen poént lelőnék): a kamaszok pillanatok alatt elbánnak a tökkelütött, de azért nagyon veszélyes emberrablókkal, és négyből hárman kimenekülnek a pincéből.

A negyedik csak azért ragad ott, mert miután kiderült, hogy elrabolták, első dolga, hogy bekapjon valami számára ismeretlen tablettát, amit a táskájában talál, és ettől sajnos elveszíti uralmát a teste fölött.

Szóval, képzeljék el, hogy három gimnazista éppen kimenekül az emberrablók markából, majd kiderül, hogy még csak nem is a saját hazájukban, hanem Szerbiában vannak, viszont mindössze három kilométerre a határtól. Maguk szerint mit tesznek ilyenkor az épeszű tizenévesek?

A gyerekek félnek a rendőröktől

Nagyon remélem, hogy soha egyetlen magyar gyereket sem fog elrabolni a szerb maffia, de ha mégis, akkor első dolguk lesz odarohanni a határőrökhöz, hívni a szüleiket, a rendőröket, a magyar nagykövetséget. Vagyis nem lesznek restek segítséget kérni a felnőttektől.

Varga Bálint regényében nem ez történik. Persze csak azért, mert ha ez történne, akkor ötven oldal után véget kellene vetni a történetnek. Hogy tehát folytatni lehessen, az író azt találja ki, hogy ezek a gyerekek félnek a rendőröktől. Nem kicsit, nagyon.

Annyira, hogy inkább játszanak kapj el, ha tudsz!-t a rájuk lövöldöző maffiózókkal, mintsem hogy segítséget kérjenek a hatóságtól. És ami még ennél is tragikusabb, a szüleiktől (már akinek van) is jobban félnek, mint a bűnözőktől. Amikor ugyanis mobiltelefonhoz jutnak, Doma nem meri felhívni az anyját, mert fél a szidalmaitól. Inkább a halál, mint anyám dörgedelmei.

Az egészben nincs szemernyi életszerűség se.

Miért akadna ki Doma anyja azon, hogy a fia a testi erejére és főleg éles elméjére támaszkodva képes megszökni a maffiózók elől? Miért félne Zsófi attól, hogy a rendőrök lecsukják, amiért elrabolta őt a maffia? Egyáltalán miért gondolja négy magyar kamasz, hogy a rendőrök egytől egyig korruptak, és előbbre való számukra a szerb maffia, mint négy kiskorú élete?

Kiszabadulnak a pincéből (illusztráció) Forrás: Flickr

Milliók a mélyhűtőben

Tényleg ezek a mai magyar társadalom legégetőbb problémái kamaszperspektívából? A szerb maffia, a korrupt rendőrség meg a milliók a mélyhűtőben? Nem a magány nyomasztja a tizenéveseket? Hogy nehezen találják az utat a másik emberhez? Hogy annyiszor félresiklik a kommunikáció a szüleikkel? Hogy nincs is kommunikáció, csak utasítások és szankciók és hisztériába fulladó veszekedések? Hogy rettegnek a jövőtől, mert a szüleik élete tele van boldogtalansággal és kilátástalansággal? Hogy nem hiszik, hogy ebben az országban lehet normális életet élni?

Értem én, mi volt a szerző szándéka. Jó sokszor elhangzik a könyvben a főszereplők szájából, hogy őket senki nem veszi komolyan. Hogy mindenki azt gondolja, hülyék és tehetetlenek, csak mert még nem sétálhatnak be egy dohányboltba és nem szavazhatnak a választásokon. A regény azt akarta üzenni, hogy a tinédzserek igenis önálló és felelősségteljes döntésekre képes lények, akik helyt tudnak állni a legnehezebb szituációkban is.

Sajnos az üzenethez nem sikerült megtalálni a megfelelő – egyszerre lebilincselő és hihető – történetet. És akkor az olyan csúnya bakikról még nem is beszéltem, mint hogy

Zsófi a regény elején kijelenti, hogy nem eszik húst, aztán viszont semmi mást nem eszik, mint kolbászt, sonkát meg rántott húst.

Vagy, hogy az egyik szereplő „jobb keze mutató- és gyűrűsujja közé” veszi a cigarettát, ami mutatványnak sem lenne utolsó.

De ami a legfájóbb, mert a műfaj legfontosabb vívmányával, az előítéletek lebontásával megy szembe: elhangozhat a könyvben olyan gondolatmenet, miszerint minden nő úgy vezet, "mintha nyársat nyelt volna, fehér ujjbegyekkel markolják a kormányt, és idegesen nézik az utat, de a visszapillantóról tudomást sem vesznek". Ezt én, mint olyan nő, aki soha nem vezetett autót, és ebben az életben már nem is fog, határozottan kikérem magamnak.