Későn kapcsolt a Sziget egyik pénteki favoritja

A Gaslight Anthemről lehet tudni, hogy az augusztusi európai turnéja után feloszlik, vagy legalábbis bizonytalan ideig szünetet tart. A szigetes koncertjükön ez érződött végig: néha úgy tűnt, halálosan unják, amit csinálnak, máskor pedig, mintha eszükbe jutott volna, hogy miért is kezdtek el zenélni annak idején. Pont, mint egy szakítás előtt.

Fájdalom az arcon Fotó: Kozma Zsuzsi

Nagyjából tíz perccel a Gaslight Anthem koncertje előtt érek az A38 Színpadhoz: épp a Mando Diaótól a Dance with Somebody-val pörgetik a közönséget, miközben a kivetítőn A38-as koncertek őrült képsorai mennek - Lydia Lunch, Wattican Punk Ballet, Tiger Lillies, néhányon mintha magamat is felfedezném az első sorban, nem alaptalanul.

Szóval tíz perccel a koncert előtt még élnek bennem a dickensi szép remények, hogy ez valami óriási vadulás lesz,

jön majd a Great Expectations, ami talán a kedvenc számom is a Gaslight Anthemtől.

Hogy miért mindig a legmagasabb, legszélesebb vállú srác furakszik az utolsó pillanatban legelőre, azt nem tudom, de megnyugtat az előttem álló lány hátán a tetoválás: Never Give Up. A pasiján meg Johnny Cash-póló van, ez sem a legrosszabb jel. Kezdődjék is a koncert!

Nem köszönnek, belevágnak

A színpadképpel láthatóan nem vacakoltak sokat a srácok, csak az a felfordított szív látható egy óriás molinón, amit a Get Hurt borítójára is ráraktak - a Great Expectations nem ezen van, de mondjuk az itteni nyitószám, a Stay Vicious is eléggé be tud ütni, ha akarom. Most a Handwrittennel kezdenek, semmi köszönés, csak belevágnak.

Az emlegetett színpadkép Fotó: Kozma Zsuzsi

Szépen, kiegyensúlyozottan, rádióbarát módon játsszák a színpadon, amit kell. Valahogy hiányzik az a New York-i karcosság.

A harmadik szám is ugyanúgy kezd, mint az első kettő. Mintha a 1,000 Years lenne, de innen annyira nem különbözik a többitől, végül is csak a refrénről ismerem fel. Hey, it’s alright, she says.

Jön a váltás, elérzékenyültek talán?

A Wherefore Art Thou, Elvis?-t már végig lassítva játsszák - kár, hogy közben behallatszik a veretés valahonnan. Az énekes, Brian Fallon most köszöni meg először, hogy hallgatja valaki. A melegre panaszkodik, New Yorkban nem szokás az ilyesmi. Mintha kicsit kinyílt volna attól, hogy kifelé is mondott valamit,

a Film Noirral már elindul valamiféle zúzás, de igazság szerint ezen is el tudnék aludni odakint most, hogy kicsit már lehűlt a levegő.

Olyanok is kimennek közben a sátorból, akik addig énekelték az összes szöveget, vagyis nem velem van a baj. A közelben álló, tizenakárhány éves csajokat például annyira nem izgatja a koncert, hogy egymás száját rúzsozzák ki.

A végére erőre kaptak Fotó: Kozma Zsuzsi

A szép reményekből mi maradt?

Nem sokkal később felhangzanak viszont a Great Expectations első akkordjai, de hogy? Lassítva ez is, pedig ennek a számnak pont az erejében van az ereje, nagyon mása nincs is.

Fallon arca éneklés közben, mintha ezt mondaná: „írtam egy tényleg jó számot, de már eljátszani sem tudom rendesen”.

Jön is az önsajnálat, de csak egy dal erejéig, utána hirtelen elkezd mosolyogni, megőrül, felszabadul. Kösz, kicsit későn. Ahhoz azért időben, hogy ne távozzak rossz szájízzel, de idegesít mégis, hogy akkor most annak örült vajon, hogy lassan vége a koncertnek vagy hirtelen eszébe jutott végre, hogy a többiekkel miért is kezdtek el zenélni annak idején.

Hiába kapnak aztán vastapsot, vissza már nem jönnek.