Ez van, függők vagyunk. Az előző három kötetet, a korán elhunyt Stieg Larsson Millennium-trilógiáját többször is elolvastuk, szeretjük. Persze, közöttünk is szóba került már az utolsó megjelenésekor, hogy milyen kár: a maradék hét kötetnek lőttek, pedig a szegény svéd összesen tízkönyvnyi sztorival készült.
Persze az, hogy hopp, némi csinnadratta után beesik a folytatás, nem csak nálunk, másnál is egészséges szkepticizmusra adott okot, hiszen a trilógia tulajdonképpen kerek volt, Wasp megúszta, Zala nem élte túl.
Vajon képes lesz-e bárki is, hogy beüljön a készbe és ne csak szimpla ugródeszkának használja az infarktusban elhunyt Larsson könyveit?
David Lagercrantz nekünk ugyan teljesen ismeretlen, de fenn északon jól cseng a neve.
Újságcikkek és dokumentumregények egyaránt köthetők hozzá, így disznóság lenne azt állítani, hogy csak úgy belefészkelődött a jóságba – ennek ellenére nem voltunk magunk az aggodalommal, lesz-e olyan izgalmas a negyedik kötet, mint amit eddig megszoktunk.
Amire kijöttem a zuhany alól, az asszony már falta a betűket. Jobb mellén aludt a baba, baljában ott volt a skandináv krimi, amit én akartam tovább olvasni. Pár perc veszekedés, majd jöhetett a békülés, kiegyeztünk egy fél órába, megígérte, utána megkapom.
Ha egy házaspár képes ekkora hajcihőt kanyarítani egy könyv miatt, akkor az elvileg jó.
Hiszen olvastuk vonaton, buszon, a lehajtott vécefedőn, miközben a két nagyobbik gyerek mellettünk pancsolt a kádban. Aki nem figyelt, vesztett, rögtön lecsapott a másik – igen, ha ez elmond valamit a sztoriról, akkor nagyjából rendben van a Lagercrantz által jegyzett negyedik rész.
Ennek ellenére vannak fenntartásaink. A szövegen elsőre ugyan nem tűnik fel, hogy más a szerző, de ezt a fordító azonosságára is foghatnánk, pedig nem: A kártyavár összedőlt például Torma Péter, a mostanit viszont Erdődy Andrea ültette át magyarra.
A stílusjegyeket ügyesen továbbvitte, a kicsit felületes történet viszont nem az ő hibája.
Ha a trilógia izgulásfaktora száz volt, akkor ennek csak hetven. Parasztvakító módon telitolták a feketeöves informatikusok belterjes szóhasználatával: a mezei felhasználónak ködös és riasztó hekkerkedés rémképe lapról lapra nő,
egyre bonyolultabbak a matematikai egyenletek, míg a mögöttük levő történet kicsit szimplább, mint kéne.
Az újabb szereplők belépése nem okoz hirtelen olvasói zűrzavart, nem markolunk bele nyirkos tenyérrel a kispárnába, hogy ebből most mi lesz.
Aki olvasta az előző hármat, tudja, miről beszélek: most elmarad a szégyenérzettel vegyes, de saját szenvedésünkkel is súlyosbított olvasás, az ébredő, majd üvöltő düh, amit a tehetetlenségünk miatt, a főhősnő kapcsán éreztünk. Amit akkor páratlan módon tovább durvítottak a szerző teremtette konfliktusok, most kicsit egyszerűbbek, magától értetődőbbek lettek.
Az életveszély megjelenik a lapokon, de nem rezdülünk már össze hajnalban, amikor a kutya belecsóválja a farkát az előszoba ajtóba. Nem olvasunk egyhuzamban 250 oldalt, mert belső kényszer, hogy megtudjuk, túléli-e Lisbeth. Már ez elején érezzük, túl fogja,
pár golyó átsuhan a lapokon, lesz kis vér, feltört levelezés meg dekára kiadagolt erőszak.
Stieg Larsson megírta az utóbbi évek legjobb krimijeit. David Lagercrantz alkotott egy átlagosan remek skandináv regényt, ami ugyan az előzmények miatt is képes arra, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül ellopjam feleségem mellől, amíg kimegy pelenkázni, de hogy még négyszer elolvassam majd, ahhoz kevés. Egyszer viszont nagyon jólesett, tényleg.