Az ember azért nyúl drogokhoz, mert többet akar megtapasztalni annál a világnál, amelyikben a hétköznapjait tölti. Mert szeretné, ha az élete több lenne annál, mint amennyit a szer nélkül meg tud élni. Mert más életeket is meg akar tapasztalni, mint ami neki adatott. Pontosan ezért szoktam rá én is az egyik drogra 2015-ben.
Hiszen aki olvas, az a könyvek révén fejben megélhet egy csomó másik világot, megtapasztalhatja azt az életet is, ami nem az övé. Legalábbis, ha az író elég tehetséges ahhoz, hogy tökéletesen elhitesse vele: amit olvas, az is valóság. Egy másik valóság.
Ezért olvastam el ebben az évben jóval több könyvet, mint amennyire a gyerekkorom óta eltelt években időt tudtam szánni. És talán ezért alakulnak sorra az olvasóklubok, a „könyves kihívások”, az „olvass el idén minden héten egy könyvet!”-csoportok - még Mark Zuckerberg, a Facebook igazgatója is alapított egyet.
Az ilyen könyvkihívások vagy csak mennyiséghez kötik a részvételt, vagy különféle szabályokat szabnak, az olyan értelmesektől kezdve, mint hogy olvassuk el egy ismert író kevésbé híres regényét, az olyan marhaságokig, mint hogy vegyünk le a polcról valamit, aminek állat van a címében, vagy „amin majd sírni fogunk”.
Persze lehet, az ilyesmiben megvan az esély arra, hogy a teljesítményhajhászás szintjére degradálja az olvasást. Mégis, biztosan magukban hordozzák a lehetőséget arra, hogy rászoktassanak néhány embert a legjobb drogra a világon.
Mindenesetre az, hogy nekem az év végén éppen ötvenkettőnél állt meg a számláló, csak véletlen: még fejben sem léptem be egy csoportba sem. A következő lista ezt az ötvenkettőt szedi abszolút igazságtalan rangsorba a legkevésbé jótól a zseniális mesterműig.
Hogyan is lehetne összemérni egy swinger klubokról szóló lektűrt Dosztojevszkijjel,
vagy a Száll a kakukk fészkére című klasszikust a Harcosok klubjával? Legfeljebb úgy, ha nem egymáshoz próbálom hasonlítani a könyveket, hanem a szerző többi művéhez, és legfeljebb azon a felháborítóan szubjektív alapon hasonlítom össze őket, hogy melyik mekkora élményt adott nekem.
Ilyen modoros, tenyérbe mászó, öntetszelgő stílusú, idegesítően hiteltelen szöveget talán még soha nem olvastam, pláne ilyen rossz történetvezetéssel.
Egy szexklubokról szóló lektűr, amely ugyanakkor komoly lélekrajzok megalkotására tesz kísérletet, kínos kudarccal.
Fekete giccs: rém erőltetett, hogy minden kép minden szava még borzasztóbb szeretne lenni, mint az azelőtti. A borzongatási vágy elnyom minden mást.
Az egykor zseniális Palahniuk élete leggyengébb műve, iszonyatosan, idegborzolóan túlírva. Egy már eleve érdektelen, de legalább rövid történet (a Kárhozott) még érdektelenebb, cserébe rettentő hosszú folytatása.
A mester korai zsengéje pont olyan, mint egy mester korai zsengéje: széttartó, túlírt, fókuszálatlan, csapongó. Magyarul ráadásul gyakorlatilag élvezhetetlen, Vágvölgyi B. András fordításának köszönhetően.
A zseniális kamaszbiblia, a Semmi írónője ebből a kötetéből kihagyott mindent, ami annyira jóvá tette a Semmit, és lecserélte a szájbarágásra.
A korai novellákon még nem fedezhető fel A Sinistra-körzet írójának hihetetlen tehetsége és atmoszférateremtő ereje. A jelképesség sokszor az élvezhetőség kárára megy.
Bunkóval a fejünkbe vert, fájóan evidens párhuzamok múlt és jelen között.
Elmerengünk azon, hogy a múlt bizony már a múlt, és az emlékek bizony különös dolgok. Ennél eredetibb gondolat nem fért a kisregénybe.
Tovább merengünk a múlt elmúlásán, továbbra is eredetiség nélkül.
A valaha volt legsúlytalanabb kötet a háborúról. És persze a múlt homályosságáról.
A Nobel-díjas író tovább mereng a múlt és a jelen különbségén, de ezúttal ebből legalább egy krimi kikeredik.
Egy kislány életének epizódjai az előző rendszer Szlovéniájában: sem a stílus, sem a kiemelt mozaikok egyedisége nem tudja igazán maradandóvá tenni a novellagyűjteményt.
A témafelvetés fontos és érdekes, de a szerző nem tud vagy akar összetett gondolatokat közölni róla. Szépelgő, sokszor modoros, lélektanilag gyakorlatilag teljesen kifejtetlen romantikus mese, kifejezetten ügyetlen történetvezetéssel.
Meg lehet újítani az erotikát tematizáló irodalmat? Ez a kötet nem győzött meg a kísérlet sikeréről.
Az irodalmi igényű és szándékú, emelkedett szövegroncsolás aktusa túlontúl rátelepszik a szövegen magán túli tartalomra.
A gyászból megragadni, ami egyedi, és ami nem az: ez részben sikerül, részben viszont itt is agyonnyomja a maradandó momentumokat a nyelvvel való zsonglőrködés.
Egy emberélet felvillanó képei, hangulatai, érzései, sokszor erős atmoszférával, sokszor túlzottan önmagába zártan.
Az új novelláknak nem tett jót az ezúttal amúgy is direktebben, az eddigieknél nagyobb arányban jelen lévő, de néha már-már fekete-fehér közéleti mondanivaló.
Most kevésbé működik, ami a zseniális Tisztogatásban vagy a Baby Jane-ben olyan mesteri volt: a brutálisan súlyos témák azokban zsigerien átélhetőek voltak a plasztikus jellemábrázolás miatt. Itt elmozdulnak az arányok a történelmi felelősségvállalás irányába, és a szöveg néha dörgedelmes szózatnak tűnik.
Szorokin újra kitalál egy varázslatosan elmebeteg világot, de túlzottan belefeledkezik annak – egyébként érdekes és élvezetes – felépítésébe, díszítgetésébe. Más szinte nem is marad a kötetben.
A Határvidék-trilógia összegzése a korábbi művek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Nehéz eldönteni, komolyan kellene-e venni a szinte rózsaszínen naiv romantikát, vagy McCarthy inkább ki akarja fordítani azt.
És innen következnek azok a regények, amelyeket bátran ajánlanék bármilyen ismerősömnek, mert minden esetleges hibájuk ellenére is jó olvasmányok.
Remekül megírt, minőségi lektűr, amelyből a jól felépített jellemek mögül nem kevés metaforikus tartalom is kihallható.
Minden megvan benne, amiért szeretni – vagy utálni – lehet Houellebecq-et, de a vékonyka kis füzet nem több egy vázlatnál.
Tényirodalom a Közel-Keletről, a szó legjobb értelmében: a tények tálalása valóban irodalmi, így két szinten, regényként és riportként is működik.
Megragadni egy mocsárszerű, mindenkit lerántó közeget: egy sötét, elhallgatásokkal teli állókép, erős atmoszférával, de dramaturgiailag sokszor problematikusan, nem eléggé egységesen.
Palahniuk az átlagot hozza, annál nem többet, de az átlag mindent egybevéve elég magasan van: elborult ötletek, mesteri dramaturgia, ahogy azt megszoktuk.
Még egy jó illusztráció a „tényirodalom” szó jelentésére: a Hells Angelsbe beépülő rendőr sztorija igazán lélektani regényként olvasva érdekes.
Remekül, de egy kicsikét szószátyárul megírt, scifi-szerűségbe oltott nem-is-annyira-pesszimista gondolkodás az emberiség elcseszettségéről és reménytelenségéről.
A különleges forma csak még nagyobbá teszi a kőkemény történet súlyát. Minden értelemben nehéz olvasmány.
Remek novellák, irodalmi igényű esszék, nagyon eredeti, novellának álcázott tanulmányokkal vegyítve.
Vessetek a mókusok elé, de sokszor úgy tűnt: a világegyetem egyik legnagyobb írója itt-ott szívesen lop saját magától, főként A félkegyelműből. Hiába beszélünk mind témafelvetéseit, mind mondandóját nézve mesterműről, ha nem lenne szinte blaszfémia, azt mondanám, a regényre ráférne némi szerkesztői munka.
Kedves és jól megírt, szépen illusztrált mese barátságról, törődésről, meg csupa olyasmiről, ami fontos az életben.
A regény sajátos, murakamis atmoszférája hónapokig az emberrel marad. A szerző egészen visszafogott és egészen realista műve a kamaszkorról és a magányról, de mivel tulajdonképpen nemigen fut ki sehová, nem válhat katartikussá.
A Trainspotting szerzője írt egy Chuck Palahniuk-regényt. Nagyon jól áll neki, de nem annyira, mintha egy Irvine Welsh-regényt írt volna.
A történelemről, a múlttal való szembenézésről, a Ceausescu-rendszerről szóló részek egészen nagyszerűek, de a mindig túl hirtelen ugrások a mágikus realizmusba, vagy inkább a mágikus szürrealizmusba sehogy sem szervesülnek a szövegbe.
Murakami régebbi novelláinak hangulata, mindent átjáró misztikussága pontosan megmutatják, miért olyan szerethető a szerző, de azért nincs meg bennük a nagyregényei ereje.
Őrült és őrülten szórakoztató katyvasz a korról, amikor már a hippik is nevetségessé váltak, de nemigen lehetett találni semmit, ami kevésbé lett volna röhejes. Kriminek is, paródiának is szuper.
Egyéni, a magyar irodalomban ritka hangvételű, remekül tömörített, nagyon erősen szerkesztett novellák, amelyekben éppen a legjobb arányban egyesül (többnyire) a Közel-Kelet puskaporos, hétköznapias és természetfeletti világa.
Gyönyörű szerelmes regény a csak Háyra jellemző, lenyűgöző nyelvezetben. A török hódoltság kora csak háttér – a legizgalmasabb fajtából. Minden oldala tartogat meglepetést.
Csak Háy János tudja ilyen pontosan, ennyi pesszizmusnak tűnő humanizmussal, ilyen jó nyelvezetben megmutatni, miért olyan nehéz együtt az embereknek.
Elmarad Palahniuk legjobbjától, a Fulladástól, de minden mondata, minden bekezdése, minden őrült megoldása a helyén van ennek a zseniálisan csavaros, bár kissé leegyszerűsítően antikonzumerista klasszikusnak.
És íme a legjobb tíz: aki jót akar, ezeket a könyveket még januárban beszerzi.
Történetvezetése miatt letehetetlen, rendkívül sokoldalú, izgalmas és okos generációs regény semmi másról, mint az élet legfontosabb kérdéseiről.
Totth úgy ragadta meg a kiüresedettnek és értékvesztettnek nevezett, huszonegyedik századi kamaszok világát, hogy az ilyen leegyszerűsítő közhelyek eszünkbe se jussanak. Úgy tud szenvtelen lenni, hogy az érzelmek se hiányozzanak. És micsoda nyelvezet!
Úgy vegyíti az afrikai sámánizmusból kibontott mágikus realizmust a hiperrealizmussal, mintha semmi se volna ennél természetesebb. Ezért – meg a szokatlan, nagyon izgalmas témafelvetéseket hordozó élettörténet miatt – jön létre a teljesen egyedi hang.
Ez a monumentális életgyűjtemény képes elhitetni velünk, hogy mindent tud az emberről, és annak fő kérdéséről: lehet-e máshogy leélni az életet, mint úgy, hogy végül nemszeretésbe torkolljon mindaz, ami addig jó volt? Roppant kiforrott nyelvezet, roppant kiforrott világ. Roppant súly.
A világirodalom egyik legmegrázóbb fordulata köré épül fel a nagy francia humanista embergyűlölő egyik legjobb műve. A hamisítatlan Houellebecq-féle világmagyarázat és a szerelmes regény keveréke olyan könnyedén magába szippant, hogy aztán csak azt vesszük észre, a végére megrágott és össze is zúzott bennünket.
Talán még senki nem tudta ennyire őszintén és különlegesen megmutatni a kamaszkor igazi, mély, valódi kétségbeesését, és senki nem tudott ilyen rafináltan leszámolni a „barátom rákban haldoklik”-történetek minden álbölcsességével és sztereotípiájával. Ez a könyv nem hasonlít semmi másra, részben amiatt a hihetetlenül jó és sajátos nyelvezet miatt, amelyet a magyar fordítás sajnos csak egy egészen kicsit tudott visszaadni.
A Trainspotting, a Pornó és a Skagboys után a Mocsok a következő bizonyíték arra, hogy Irvine Welsh egyike a legnagyobb ma élő íróknak, akit talán azért nem kezelnek a helyén, mert minden szava szembemegy a közízléssel és mindenféle irodalmi kánonnal. A maga módján csodálatosan ábrázolt szélsőségekből jut el végül a mélyen megrázó emberihez – száz oldallal rövidebben szó szerint tökéletes lenne.
Barna Imre fordítása végre érthetővé teszi, miért lett klasszikus Salinger „Zabhegyező”-je: mert könyörtelen pontossággal mutatja meg azt a pontot az életben, amikor eldől, milyen ember válik belőlünk. Ami, mint a halál pillanata, mindig magányos – csak éppen ez a kamaszkorban történik meg.
Iszonyúan súlyos mestermű, amely az elsőtől az utolsó szóig képes két síkon is működni: a diliház valóságáén és egy hatalmas, összetett társadalmi paraboláén. Tökéletes.
Franzen zseniális családregénye nem azért gigantikus, mert vastag a kötet, hanem azért, mert minden túlzás nélkül képes magába foglalni az egész életet, annak minden szépségével, keserűségével, jó és rossz döntésével, kivédhetetlen veszélyével, túlélhetetlen, de mégis megélendő pillanatával együtt. Ezerből vagy százezerből csak egy regény ilyen, de ezret vagy százezret is érdemes elolvasni, ha esély van rá, hogy közben egy hasonlóra bukkanjunk.