Ha "politikailag inkorrekt" a hagyomány, azzá válik az emlékezés is

Véget ért a Nemzeti Színház nemzetközi fesztiválja, a MITEM. Gondolatok Vidnyánszky Attila színházáról és fesztiváljáról. 

A kilenc Múzsa Zeusz főisten és Mnémoszüné, az emlékezet istennőjének lányai voltak, legalábbis Hésziodosz Theogoniája (az istenek származása) szerint. Pauszaniasz ugyanakkor arról ír, a Múzsáknak két generációja volt: először hárman voltak, egyikük Mnémé, tehát maga az emlékezet – két nővére az Éneklés és a Gyakorlás, vagyis ők hárman ekkor még a művészet praktikus részét testesítették meg –, és a második generáció lett egy-egy műfaj vagy tudományág patrónusa. Egyikük, Thália a komédia és a színház védelmezője.

Mindenképpen szoros tehát a kapcsolat a Múzsák, és rajtuk keresztül a művészetek, a tudomány és az emlékezet között – művészet és tudomány az antikvitásban és a középkorban még nem vált el olyan módon, ahogyan a reneszánszt követően. Erre bizonyíték a Szférák Zenéje, vagyis az elképzelés, amely szerint a Nap, a Hold és a bolygók egymáshoz kapcsolódó gömbökben, a szférákban helyezkednek el, és mindegyik szféra egy-egy múzsához kapcsolódik, hiszen a kozmoszban, amely görögül „rend"-et jelent, ezek a szférák mozgásuk közben zenélnek. A világ rendje, felépítése elválaszthatatlan volt a művészettől, amelynek szolgálólányai vagy allegorikus megtestesítői pedig az emlékezet szülöttei.

A világrend alapja és a feledés ellenszere volt tehát a művészet – és mint ilyenre, egyre nagyobb szükség lenne. Pedig a világ éppen nem ebbe az irányba tart, ellenkezőleg, görög-római kulturális gyökerekről beszélni, írni éppen olyan reakciós és trendellenes, mint az emlékezés fontossága mellett érvelni. Ez persze logikus, hiszen, ha a hagyomány valami gyanús, politikailag inkorrekt dologgá válik, azonnal ez történik az emlékezettel is – a hagyományról illő elfeledkezni, miközben a hagyományt maga az emlékezés aktusa tartja életben. Ilyen aktus a Nemzeti Színház nemzetközi találkozója, a MITEM is.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt

A MITEM, amely már csak azért sem lehet kedves a magát liberálisnak mondó baloldal túlsúlya által uralt magyar művészeti életnek, mert egyedülálló példáját adja annak, hogyan lehet a kultúra nemzetközi és nemzeti egyszerre. Öt év alatt 32 ország körülbelül száz társulata játszott a Nemzeti színpadán – lehet ennél bármi multikulturálisabb? És ezek közt az előadások közt volt olyan, amelyik aktuálpolitikai érdekből kritizálta a házigazda Nemzeti Színházat – annak színpadán játszva. Ekkor persze a baloldali kritika tapsikolt, csak éppen azt nem vették észre – persze nem akarták -, hogy mekkora tolerancia és nyitottság kell ahhoz, hogy valaki az őt kritizáló hangoknak is teret adjon. Bár a balliberális oldalon lehetne ilyet látni, csak egyszer.

És persze az is kell ehhez, hogy valakinek (Vidnyánszky Attilának) tényleg csak a művészet és a minőség számítson, hogy azt mondja: akkora rendező Thomas Ostermeier, olyan jelentős társulat a lausanne-i Vidy színházé vagy éppen a Burgtheateré, hogy jöjjenek, lássuk őket, mert ez fontosabb a saját büszkeségünknél. Legyen párbeszéd és vita – már ha a másik fél valóban ezt akarja, és nem csak valami trendi és olcsó fogással akarja kielégíteni a közönség általa elképzelt igényét. (A Nemzetiben olyan óriási sikere nem volt egyik akciónak sem, és akkor még finoman fogalmaztunk.) Hogy mekkora butaság egy országban a szólásszabadság hiányán keseregni annak egyik legfontosabb állami intézményében egy állami pénzből létrehozott rendezvényen, illetve mennyire elegáns belerúgni a házigazdába – azt mindenki döntse el maga.

Ostoba előítéletnek bizonyultak tehát azok a hangok, amelyek Vidnyánszky Attila kinevezésekor azon kezdtek jajgatni, hogy milyen árvalányhajas népnemzeti provincializmus dühöng majd a nemzet színházának falai között. Hát erre évről évre idehozza fél (vagy inkább már egész) Európát, sőt fél Ázsiát is, ami, a hatvanas évek színházi forradalmára visszaemlékezve, nem biztos, hogy maga a reakció. Mert állva tapsoltak a nézők a jakut színház Shakespeare-előadása után tavaly, és nem akarták leengedni a színpadról a meghajló színészeket néhány napja, amikor a jakut rendező, Szergej Potapov egy észtországi társulattal mutatta be legújabb rendezését.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt

A jakut Titusz Andronikusz önmagában egy gyönyörű példája volt a kultúrák, sőt, korszakok találkozásának is: a legnagyobb európai reneszánsz drámaíró darabját azon a ki tudja, hányszáz éves ázsiai színházi nyelven – gesztusokkal, mimikával, hanglejtéssel és kosztümökben – adták elő, amely számunkra egyszerre idegen, egzotikus, nehezen érthető, vonzó. A végeredmény más volt, mint a megszokott, és talán éppen ezért volt óriási a siker.

Legalább ennyire nehéz előadás volt idén a Vérfarkas is: nem a klasszikus boszorkányüldözésről, bűnbakkeresésről, ártatlanok kivégzéséről szóló történet rettenete miatt, hanem, mert itt is egy magyar nézők számára ismeretlen kultúra tárulkozott fel. A gyerekmondókák, aratás közben, leánykéréskor vagy Szent Iván éjjelén énekelt dalok, a farkasűző ima az észt falusi élet olyan mélységeibe engedett bepillantást, amely borzongatóbb bármilyen farkashorrornál. És megint a megértés útjai: az ősi észt népköltészetnek ezeket a darabjait a szinkrontolmács nem is fordította, csak pár szót mondott arról, hogy amit hallunk, az például egy dal a halott kakukkról, vagy dal aratáshoz – mégis tökéletesen elérték a hatásukat.

Valószínűleg azon az úton, amelyről Vidnyánszky Attila szokott beszélni, amikor arról kérdezik, milyen szerinte az ideális színházi nyelv. Azon az úton, amelyen át a színház nem az észre, hanem a lélekre hat. Példának pedig a huszadik század első felének két világhírű magyar zeneszerzőjét szokta említeni: Kodály és Bartók úgy tudtak nemzetközileg újat létrehozni a zenében, hogy közben a legmélyebb értelemben magyar volt az életművük, amellyel nemcsak megőrizték a magyar népi hagyományt, hanem megismertették a világgal is. Saját rendezéseiben is megszólal persze ez a hang, például A szarvassá változott fiú-ban, ahol a felnőtté válás fájdalmáról szóló vers köré építi a hátrahagyott gyermekkor, a falu világát, annak meghittségével, szépségeivel és babonáival együtt.

Valószínűleg ezért tette éppen ez a rendezése ismertté és elismertté Vidnyánszkyt Nyugat-Európában. Mint ahogy ezért lett ünnepelt sztár nem egy rendező a volt szovjet blokkból: az említett Potapov vagy a litván Rimas Tuminas, a lett Alvis Hermanis, akit egy neves svájci színházi lap az elmúlt tíz év legbefolyásosabb európai színházi személyiségei közé választott. Hermanis számára a világsikert a Fekete tej című előadás hozta meg, tavaly volt látható a Nemzeti fesztiválján. Ő és színészei éveken át járták a lettországi falvakat, és történeteket gyűjtöttek azoktól az idős asszonyoktól, akik hagyományosan a tehéntartásból éltek. A szinte díszlet nélkül, néhány kellékkel játszott előadás egy gyönyörű ötletre épült: a hatalmasra kitömött mellű színésznők virágos ruháikban egyszerre voltak tehenek, és az őket nem is tartó, inkább nevelő asszonyok, az egyetlen férfi színész pedig néha a gazda, néha (szó szerint) a falu bikája. A végeredmény a szokások, mesék, dalok és legendák olyan szépségű keveréke, hogy a nézőtéren – ahogy mondják – nem igazán maradt szem szárazon.

A felsorolt rendezők nemcsak a MITEM, hanem a legnagyobb nyugat-európai színházak és operák színlapjain is rendszeresen szerepelnek, és a közönség megtanulja az egzotikus, nehezen kimondható neveket. De hogyan lehetséges ez, amikor ma Európában a trend éppen ezzel szembe megy? Amikor a multikulturalizmus nem a sok nemzeti kultúra patchwork-szerű, színes és gazdag összképét (mint a MITEM-en), hanem az általános amerikanizálódást jelenti? Hogyan lehet itt az egyik legünnepeltebb művész a legnagyobb olasz színház, a Piccolo Teatro rendezője, színésze, egy Oscar-díjas film sztárja, Toni Servillo, aki társulatával szülőföldjének nyelvén, egy speciális nápolyi dialektusban játszik, azt próbálja újra irodalmi nyelvvé emelni?

A nemzeti hagyományokat ugyanis manapság két oldalról is támadás éri: a liberális gondolat felől, amely a szerinte csak negatívan értelmezhető nacionalizmussal – a fürdővízzel – együtt kiöntené, elfelejtené a nemzetek szellemi gyermekét, a hagyományt is. Másfelől a sokak által már poszt-posztmodernnek nevezett kor éppen nem kedvez az emlékezésnek. Kortárs gondolkodók szerint az internet, a social media (közösségi oldalak), a videómegosztók virtuális világában élő emberek számára az abszolúttá váló jelen egyszerűen eltörölte a múltat és jövőt. A posztok és feltöltött tartalmak tényleg végtelen áradatában mindegyik kép, videó, bejegyzés és komment csak másodpercekig él: próbáljon valaki öt perccel később megtalálni egy posztot. Hiába mondják, hogy „az internet nem felejt", ami egyszer oda felkerült, az örökre dokumentálódott – de mintha tű lenne a szénakazalban, illetve inkább szemétdombon, mert ezeket a tartalmakat másodpercek múlva eltörli a következő millió. És lássuk be, ennek egyik oka, hogy a túlnyomó többségük ennyit is ér, még a saját feltöltője számára is.

A virtuális világnak saját idődimenziója és idő érzékelése van tehát, amely például Alan Kirby szerint oda vezet, hogy aki sok időt tölt itt, amnéziássá válik. Ráadásul a közösségi virtuális világ más okok miatt is a személyiség szétesését segíti elő, vagyis az ember identitásának meggyengülését. Posztokra és kommentekre hasadt személyiségű, szó szerint a pillanatban élő generáció felnövését vizionálják kutatók, amelynek a hagyomány éppúgy nem mond semmit, mint az egyéniség integritása.

Forrás: BERLINER ENSEMBLE/BIRGIT HUPFELD

Végül a migránsáradattal egy egészen új és konkrét veszély is fenyegeti a hagyományos európai nemzeti értékeket, nemcsak azért, mert muszlim bevándorlók keresztényeket vernek, vagy naponta lábbal tiporják a liberális demokráciák olyan törvényeit, mint mondjuk a nők egyenjogúsága. Hanem, mert ha valóban átalakul Európa demográfiai összetétele a következő évtizedekben, ezek a hagyományok egyrészt kivesznek, másrészt tiltottá válhatnak. Hiszen, az eltúlzott liberalizmusnak már most is vannak olyan következményei, hogy a migránsok érzéseire tekintettel retusálják képekről a keresztet, vagy betiltanák az olyan keresztény eredetű ünnepeket, mint mondjuk a karácsony.

Ennek fényében hirtelen más jelentést nyer például a Vitéz lélek utolsó jelenete is, amikor Vidnyánszky Attila első Nemzeti Színházbeli rendezésében az új házra a szenteléskor a hagyományok szerint keresztet helyeztek. És innen nézve a falusi hagyományokkal együvé tartozik már az Iliász vagy az Oidipusz király is - előbbinek két előadása is látható volt a MITEM-en -, az antik görög-római kulturális örökség is hirtelen a veszélyeztetett kategóriába került. Maga Mnemoszüné és a Múzsák is kiszolgáltatottá váltak a felejtésnek.

Reményre okot talán éppen a nemzeti hagyományt bemutató előadások nemzetközi sikere adhat. Ez ugyanis azt mutatja, hogy az emberi lélek védekezik a feledés és a gyökértelenség ellen, és védelmezi az őt titokban tápláló, ősi forrásokat. Vagyis az olyan, a nemzeti kulturális örökséget a legmodernebb színházi formákba átmentő előadásokat, amelyeket egészen biztosan jövőre is látni lehet majd a Nemzeti Színházban.