Kubik Anna szerelmeiről, ügynökökről, a múlt rendszer megroppantásáról

A Kossuth-díjas színésznő a régi Nemzeti Színházban kezdte pályafutását, ahol főszerepek sorát játszotta. Köztük Árvai Réka figuráját az 1986-ban bemutatott Advent a Hargitán című Sütő András-darabban, amelynek minden előadása egyben rendszerellenes tüntetéssel ért fel. Kubik Anna az Origónak mesél egykori ügynökökről, a tanító és trágárkodó színházról, szerelmek elvesztéséről, túlélésről, hitről és arról, hogy mostanában mi teszi igazán büszkévé.

Ön szerint miért?

Túl sok jó „munkaerő” szerződött oda a színházaikból. Azt is rosszul tűrték, hogy Schwajda György tisztességgel megfizetett minket, először és utoljára, mióta a pályán voltunk. Végül Törőcsik Marin verték el a port, minden alap nélkül azzal vádolták, hogy milliókat sikkaszt. Pedig csak azt csinálta, amit minden színházigazgató: színházi évadokkal kalkulált, nem naptári évben gondolkodott. Mégis azt kérték tőle számon: miért nem úgy gazdálkodik, mint bármely kereskedelmi vagy ipari cég.

A Művész Színházat Törőcsik Mari kérésére Csiszár Imre pályázta meg – s mint azt az Origóban nemrég mesélte –, „pechjére” meg is nyerte. Akkor már eldöntött tény volt: a Demszky Gábor vezette fővárosi önkormányzat – a hozzá közel álló színi direktorok tanácsait követve –, hamarosan befogadószínházzá alakítja az időközben Tháliának átnevezett teátrumot. Ön az átalakításig – férje távozásáig – ott is maradt a Tháliában, miközben a Tháliától búcsúzó Bubik István néhány kollégájával – köztük Gáspár Sándorral, Nagy-Kálózy Eszterrel, Ráckevei Annával, Bánsági Ildikóval – megalakították a Kelemen László Színkört.

Szívem szerint csatlakoztam volna hozzájuk, de a férjem mellett volt a helyem.

Csiszár Imre rendező Forrás: MTI/Mohai Balázs

Csiszár Imrével meddig éltek együtt?

Tíz évig. Aztán el kellett válnunk, ami nagyon megviselt, de azóta békesség van, s mindig vigyázunk arra, hogy a lányunk ne lássa kárát az életünk történéseinek.

Miután a Tháliától mennie kellett, nem sokkal később visszaszerződött a Nemzeti Színházhoz. Amely intézmény az új Nemzeti Színház megépülése után Pesti Magyar Színházként működött tovább. Könnyű volt újra beilleszkednie a Hevesi Sándor téri csapatba?

Akkoriban már Iglódi István volt ott a direktor. Ő hívott fel azzal, hogy beszélgessünk. Tudtam, hogy miről lehet szó, és nem volt sok kedvem visszaszerződni. De egykori tanáromnak nem mondhattam kapásból nemet a telefonba, hát bementem hozzá. Majd' tíz éve nem jártam a színházban, de ahogy beléptem az ajtón, a portás néni nagyot köszönt, majd nyúlt a valamikori öltözőm kulcsáért, és a kezembe nyomta. Ez döntötte el a dolgot. Iglódi alatt jó is volt ott dolgozni. Aztán már nem volt jó.

2013-ig maradt a társulatnál. Jelenleg a Ráckevei Anna igazgatta debreceni Csokonai Színház tagja. Ugyanakkor az elmúlt időszakban vendégként játszott az új Nemzeti Színház több előadásában, szerepelt a székesfehérvári Vörösmarty Színház produkcióiban, színpadra lépett a szegedi Nemzeti Színház előadásaiban. Hogy bírja szuflával?

Ebben az évadban öt darabban játszottam főszerepet Debrecenben, s egyet Budapesten, a Magyar Színházban. Most úgy érzem: leginkább csak a szemközti Kamaraerdő fáit szeretném bámulni az otthonom ablakából vagy Zamárdiban a szőlőhegyet. Nem panasz, de tény: önmagában már az is művészet, ahogy egy színész megélni igyekszik. Ha nem színpadon, akkor úton vagyunk, akik a vidéki színházakat választják, más munka már alig fér bele az életükbe! Bírnom kell hát szuflával, másfelől még mindig hiszek abban, amit a régi Nemzeti nagy öregjeitől tanultam: a mi szakmánknak van némi – a legjobb értelemben vett – nevelő funkciója is. Például a hazaszeretetet, az emberséget, a jó modort, az erkölcsi kérdéseket illetően. Nyaranta fehérvári és határon túli gimnazista fiataloknak vezetek verstábort Székelyföldön, s ott úgy tapasztalom, az ifjabb generációk is fogékonyak minderre. Miközben a mai színház sok más irányba is tart, ami nekem már nem szívügyem. Nem titkolom, rettenetesen utálom a trágárságot, a formális, semmiről se szóló, közönségesen köldöknézegető előadásokat, az agyonkorszerűsített, napi politikával átszőtt, üzengetős, földhözragadt színházat.

Nem mennék el bulvár irányba, de köztudott tény: barátját, Bubik Istvánt éppúgy autóbalesetben vesztette el, mint akkori párját, Selmeczi Rolandot. A színészet, a hit segíthet feldolgozni a tragédiákat?

Debrecenben játszom az Oszkár és a Rózsa mami című előadásban, Tengely Gábor rendezésében. Részben azért is vállaltam el, mert olyan módon foglalkozik az elmúlással, ami szerethető, ami talán segít a halált életünk részévé emelni. Egy leukémiás kisfiú, akit Rózsa Laci alakít csodásan, és Rózsa Mami találkozásáról szól. A titokzatos, sokat megélt asszony humorral, játékkal tölti meg Oszkár utolsó napjait, mert ő az egyetlen a közelében, akit már nem riaszt a halál közelsége. Azt játsszák, hogy találkozásuk pillanatától kezdve minden nap tíz évet ér. Elvezeti őt finoman a Teremtőhöz, Oszkár pedig a jóistenhez írt levelekben számol be arról, hogy mindeközben mennyi csoda esett meg vele itt a földön. Mit tudhatjuk mi azt, hogy milyen csodák várnak még ránk máshol? Nem akarom megkerülni a kérdést: István és Roland kapcsán is egész másként gondolok már a halálra. Mindketten megoldhatatlannak tűnő élethelyzetből mentek el közülünk, lehet, sokkal szebb és békésebb világba.

A földön maradva: említette imént, hogy a lánya szépen „prosperál”. Ő miben talált hivatásra?

Virág bölcsészként végzett, de abból keveset kamatoztat a szakmájában. Ám megörökölte édesapjától a kiváló szervezőkészséget, s azt a képességet, hogy könnyen feltalálja magát különböző helyzetekben. Napi szinten tárgyal a világ legnagyobb zenei ügynökeivel, a Sziget Szervezőiroda booking menedzsere. Idén is komoly része van abban, hogy olyan nevek vannak a legnagyobb hazai fesztivál „headlinerei” között, mint például Lana Del Rey.

Öntől mit örökölt?

Talán a makacsságot, a kitartást. Azt hiszem, szeretik a kollégái. Huszonhét éves, néhány éve vette át ezt az embert próbáló munkát, de már úgy beszéltek róla egy tv-s beszélgetésben, mint akinek „hihetetlen szakmai múltja van”!

Fotó: Mudra László - Origo

Önnek pedig fülig ér a szája, ahogy a „gyerekről” beszél.

Nagyon büszke vagyok rá, csodálatos lány! Rengeteget dolgozik, annyi a feladata, hogy nem tudom, mikor lesz ideje másra is... Pedig nem titok: szeretnék már nagymama lenni. De egy jó anya nem stresszelheti ilyesmivel a gyerekét. Hát, nem is teszem.