Felföldi Anikó, a szubrett - filozófiai tanulmányairól, a családjuk vagyonát elkobzó korszakról, az életéről mesél

Felföldi Anikó túlságosan szépnek és arisztokratikusnak találtatott a korszak ideáljaihoz képest, amikor a kilencszázötvenes években megpróbált bekerülni a Színművészeti Főiskola hallgatói közé. Néhány éven belül mégis egyike lett az akkor még Fővárosi Operettszínház néven működő intézmény legismertebb művészeinek. A Budapesti Operettszínházban tavaly ünnepelték nyolcvanadik születésnapját, ahol színészi diplomáját is átvehette. Időközben a musical és operett repertoár főszerepeinek sorát játszotta végig, olykor külföldi színházak előadásaiban. A Magyarok Világszövetségének kulturális nagyköveteként pedig pódiumműsorokkal utazta körbe a világot. Színházában, melynek 1966-ban lett tagja, nemrég mutatták be a Csárdáskirálynőt, amelyben Honthy Hanna egykori szerepét játssza. Az előadást a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila rendezte. Felföldi Anikó az Origónak egyebek között azt is elmeséli, hogy miért tartotta fontosnak szubrettként az esztétika-filozófia szak elvégzését, ahogy arról is szó esik, miért lehet hasznos egy barna lánynak úgy tennie olykor, mintha lélekben ugyanolyan szőke lenne, mint a színpadon, parókában megformált figurája.

Olykor említi, mintegy elhatárolódva a szőkeség látszatától, hogy már szubrettként esztétika és filozófia szakirányon is folytatott tanulmányokat. Hol és miként?

Volt a pártállamnak olyan intézménye, ahol ugyanazok a kiváló elmék tanítottak, akik a bölcsész szakon. Mi csak Foxi Maxi egyetemnek hívtuk. Sokan jártak oda a filmes, színházi világból, akik tehetségük okán a pályára kerültek, de úgy érezték, érdemes elmélyülni a tudományokban is. Én két okból jelentkeztem: egyrészt mert érdekelt az esztétika, a filozófia, ahogy a kapcsolódó tárgyak is. Akkor már mögöttem voltak a trieszti évek, sokféle impulzus ért a legkülönbözőbb helyzetekben. Apámtól származó büszkeségem, konokságom miatt is szintetizálni akartam a bennem mocorgó kérdéseket, válaszokat. Tudni akartam, meddig lehet felfejteni a világot. Hogy ne csak bámuljak, lássak tisztábban. Az ember persze idővel rájön, hogy nem mindenre lehet választ kapni, de amikor ezt kimondja, már azzal közelebb jut valamiféle igazsághoz. Másrészt – és ez is fontos - járt a stúdiumokkal huszonhat nap tanulmányi szabadság, ami kikezdhetetlen volt. Akkor már elegem volt abból, hogy egy hétvégére sem utazhatok el úgy, hogy délbe ne hívjam fel a színházat: nem sérült-e le a másik szereposztás színésznője, nem kell-e hazarohannom? A tanulmányi szabadság mentesített a kötelezettségem alól. Az ifjabb generációk nem könnyen értik meg azt a világot, amelyben egész színházi társulatok léptek be a pártba csak azért, hogy a párt kultúrkomisszárjai békén hagyják őket – és legalább virágnyelven elmondhassák a színpadon, hogy mit gondolnak valójában a hétköznapjainkról. Talán nem kérdés, hogy az én világnézetemet miként határozta meg az édesapám, a családunk sorsa.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az élet dolgain tűnődve változott a karaktere?

Szigorúbb lettem. Régebben nem zavart egy kis összevisszaság, egy-két szétdobált jelmez az öltözőben. Ma az a helyzet, hogy amikor játszom, akkor előtte nagytakarítást tartanak mindenütt, ahol felbukkanhatok.

Elnökségi tag a Magyar Színész Kamarában (MASZK), részt vesz az Előadói Jogvédő segélyezési munkájában. Színitanodákban vizsgáztat, rendszeres résztvevője a Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai zsűrijének. Közéleti feladatait hittel csinálja, vagy inkább a konokság készteti rájuk?

Az emberség. Illetve – iróniával mondom – van benne önzés is. Hiszen jobb adni, mint kapni. A MASZK „Jutalomjáték" programjában megnézzük a hetvenötödik éveket betöltött kollégát valamelyik előadásban, utána átadunk egy csokor virágot és egy borítékot. Öröm az örömük – bár Kossuth-díjasokat már nem vállalok, mert volt közöttük, aki rangon alulinak érezte a jelenlétemet. A „Babazsúron" a hatvanöt éves születésnaposoknak szervezünk ünnepséget uzsonnával - sok kolléga évtizedek után ott látja újra a másikat. Ezeken az eseményeken mindig részt veszek, én készítem ugyanis a fotókat. A Jogvédőnél több segélyalap működik, amelyek hétköznapi problémák esetén nyújthatnak segítséget a sokszor alig érzékelhető nyugdíjból élő kollégáknak. A POSZT-on való részvétel, a vizsgáztatás is öröm, de azok esetében fontosabb a felelősségérzet. Nekem így kerek a világ.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tavaly ünnepelték nyolcvanadik születésnapját, az Amerikai komédia előadása után – királynőnek kijáró pompával, szubretthez illő játékossággal. Idén szinte ünnepi eseménynek számított a Vidnyánszky Attila rendezésében színre vitt Csárdáskirálynő bemutatója, amelyben Honthy Hanna egykori szerepét játszotta. Utóbbi eseményt miként élte meg?

Mindig úgy képzeltem el a pályámat, mint egy festőpalettát, s már úgy érzem: nem maradt szín, amit ne próbáltam volna ki, ne elegyítettem volna egy másikkal. Vagyis nem érzem úgy, hogy bármi kimaradt volna, pláne nem a Csárdáskirálynő, amelyben Anhilte, a herceg feleségének szerepe a köztudatban amúgy is összeforrt Honthy Hanna személyével. Ráadásul a gyakorlatban két rövid jelentben bukkan fel, nem is kell énekelnie. Akár derogálhatna is ilyen rövid jelenlét, de engem mégis izgatott a lehetőség – egyrészt a Honthy-legenda miatt, másrészt kíváncsi voltam, mihez kezd a darabbal Vidnyánszky Attila, akinek ez volt az első operettrendezése. Régóta ismerem, anno, még Beregszászra is kiutaztam megnézni a Csehov-rendezését, de a POSZT-on is találkoztunk, Debrecenben is voltam nála vizsgáztatni egy stúdiumon. A mostani olvasópróbán tisztességgel elmondta: nem rendezett még operettet, számít a műfajban szerzett tapasztalatainkra. Nekem személyesen azt mondta: tudja, hogy kicsi a szerepem, köszöni, hogy elvállaltam, mert a szakmai múltam megemeli a figurát. A rendezésében meg is növelte a jelenlétemet. Boldogan fogadta az ötleteinket. Abban is szabad kezet adott, amit más rendező nemigen engedett volna. Az elgondolt jelmez helyett olyan ruhát akartam, amely megidézi Honthy Hannát, volt egy tőle származó kosztümöm, annak alapján szabtak új jelmezt. A rendező személye kapcsán az is meglepően kellemes tapasztalat volt számunkra, hogy valaki emberszámba vette a társulatot. Az ilyesmi szárnyakat ad a színházi embereknek, illetve, alighanem bárkinek.

Nem bók, tény: elképesztően fitt. Genetika?

Az is lehet benne, ahogy a hivatásom is kondícióban tart. Pár éve még síeltem, vitorláztam, de ezekkel már felhagytam. Ellenben minden reggel tornázom. És bizonyára az is számít, hogy tele vagyok ambícióval.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mit játszana még el?

Azt hiszem, nem lehetek kapzsi. Elmondhatom, gyönyörű múlt van a jövőmben. Lenne bőven mesélnivalóm, erről a fantasztikus, sikeres jelenlétről, és egyre gyakrabban érzem – miként az dédnagynénikém estében is megtörtént -, hogy odakívánkozik a toll a kezembe.