Latinovits Zoltán, a színészkirály története

Latinovits Zoltán halála után legendává lett. Színészkirálynak kezdték nevezni azok is, akik életében nem szerették. Nem is elsősorban karizmatikus színházi és filmes megmutatkozásai miatt fogadták el szakmájában a róla terjedő fogalmat, hanem mert olyan helyzetekben is ragaszkodott az igazsághoz – olykor persze a saját igazához –, amelyekben a többség jobbnak látta hallgatni. Bátorságát az sem kisebbíti, hogy nehéz természetű embernek mutatkozott: betegségtől is gyötörve gyakran sértve tette helyre azt is, aki nem szolgált rá a bántásra. Latinovits annak kapcsán is a Kádár-világ kisebbségéhez tartozott, hogy tévedéseiért kötelességszerűnek érezte a bocsánatkérést. Értékrendjében személyiségének minden különössége mellett tökéletes rend volt. Másféle korszakban talán másféle sors jut neki.

Elássa egyenruháját, redőnyt javít, mosogat

Latinovits Zoltánt – a frissdiplomásokra vonatkozó jogszabályok szerint – pár hónapra behívják Debrecenből katonának egy fővárosi állomáshelyre.
1956. október 23-án a Néphadsereg Klubjában teljesít szolgálatot, a következő napokban a Katonai Bíróság Fő utcai épületében őrködik a lift mellett.

November 4-én néhány társával meglépnek.

Latinovits a szüleihez készül – ők akkoriban Pesten, a Bakator utcában húzzák meg magukat –, de az ágyúzaj miatt inkább egy volt mérnökhallgató barátjához tér be a gellérthegyi Sánc utcába. A család szívesen fogadja, a következő heteket náluk tölti. Mondják neki: égesse el egyenruháját. Latinovits erre: „El kell vele számolni.” (Hónapokkal később majd előássa a gondosan elcsomagolt egyenruhát egy mogyoróbokor tövéből, és visszajuttatja a Néphadsereghez.)
Latinovits Zoltán a harcok alatt délelőtt rendszerint barátjával járja a várost.

Délután a ház körül segít: mosogat, redőnyt javít, krumplit pucol.

Már mindenki unja a babból és burgonyából főzött ételeket, a Gundel unoka viszont még mindig jókedvűen falatozik. Családtagjaival, több barátjával is összefut, egyre többen mondják: „Irány – nyugat!” Latinovits mindig azt feleli: ő azt szeretné, ha lenne már egy vonat Debrecen felé.

Rokonszenvesen egyszerű

A forradalom leverése után a debreceni Csokonai Színház néhány tagját is meghurcolja az állampárt. Mensáros Lászlót is. Ám 1957 januárjában még az ő címszereplésével kerül színre a Hamlet, amelyben Francisco, az őr szerepét játssza Latinovits.

Abszurd módon svájci színháziak keverednek Debrecenbe, rákérdeznek: ki adja a karizmatikus őrt?

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Az ember tragédiájá-nak tervezett előadásában jelentős epizódszerepeket szánnak Latinovitsnak: Gábor arkangyal, a Föld szelleme, Saint-Just, Rabszolga. A párt azonban letiltja a színrevitelt. Vígjátékokat, operetteket rendelnek. Latinovits Zoltán megkapja élete első „igazi” szerepét: Ádám Albertet, a félszeg, szerelmes zeneszerzőt Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában. Kritikák szerint:

Rokonszenvesen egyszerű.

Téry Árpád társulatában megszokott, hogy a diploma nélküli, ám képességes társulati tagok komolyabb lehetőségeket kapnak. Így történt Márkus László, Mensáros László esetében is.
Az 1957-es évadban Latinovits Zoltán Heltai Jenő A Tündérlaki lányok darabjában játssza Pázmán Sándor szerepét a társulat fiataljai által frissen alapított Kis Színpadon. Két hónapon át próbálnak éjszakánként nagyszínházbeli kötelezettségeik mellett. Latinovits örömmel vesz részt az új teátrum megszervezésében, működtetésében. Nemcsak játszik, díszletet is hord. Alakításáról maga mondja majd:

Eltúloztam, de sokat nevettek rajtam!

1957 kora nyara nyarán Latinovits Zoltán bekerül a debreceni klinika pszichiátriai osztályára.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Depresszió

1957 tavaszán már tudható: Téry Árpád a következő évadtól – vezető színészeinek többségével – a budapesti Madách Színházhoz szerződik.

Latinovits Zoltánt ez megrendíti, ahogy volt debreceni kollégájának, Soós Imrének öngyilkossága is.

Latinovits első pszichiátriai kezelése kapcsán egykori ismerősei, orvosa úgy vélték: a külső történések saját sorsát, választott hivatását illetően bizonytalanították el Latinovits Zoltánt – ám alighanem

az előtörő patologikus depresszió miatt változott a bizonytalanság szinte végletes kedvetlenséggé.

A színészt a debreceni klinikán Dr. Rusz Sándor pszichiáter kezelte, aki később elmondta: először a Molnár-darabban látta Latinovitsot, aki lenyűgözte tehetségével, személyes találkozásaik során pedig kivételes intelligenciájával is. Ugyanakkor a kezelés végén Latinovits Zoltán előtt sem titkolja:

a kedvetlenségekkel, kétségekkel teli periódusok végig fogják kísérni az életét.

1957 nyarán Latinovits Zoltán már részt vehet a színház lengyelországi turnéján a Marica grófnő epizodistájaként.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

A vonaton éjszaka az ülések feletti csomagtartóban alszik, napközben társait mulattatja

– bizonyos Fenyves elvtárs figurájában rögtönözve, aki egy pártüdülő bornírt és vonalas igazgatója.
A lengyelek sztárokként fogadják a debreceni színészeket, ellátásuk osztályon felüli. Latinovits a hazatérésük előtt azt írja szüleinek: nincs is kedve hazamenni. Kollégáinak panaszolja: borzalmas lesz megint zsíros kenyéren élni, hitelbe dönteni a fröccsöket Király bácsi debreceni kocsma-kávézójában.

Vastapsok, késések: mozgásban tartani a világot

1957 őszén Both Béla váltja Téry Árpádot a debreceni színház élén.
Latinovits szorong, de hamar oldódik: a Légy jó mindhalálig Török Jánosának szerepét kapja, azt a karaktert, aki kicsalja Nyilas Misitől Pósalaky úr nyertes reskontóját. A Hajdú-bihari Napló kritikája:

Igen jó jellemalakítás Latinovits szélhámos Jánosa.

Latinovits örömmel fogadta az őt snájdigságából kiemelő feladatot.

Évtizedekkel később fanyarul említi, hogy Török úr volt az első „lelki púpos” a hasonló szerepek sorában, amelyekkel sokan saját személyiségét is összemosták.

A Légy jó mindhalálig próbaidőszakában történik meg először:

Latinovits Zoltán késve érkezik a próbára.

Próbakezdés előtt kedvetlennek mutatkozik, de késések után is mély koncentrációval dolgozik. Akkoriban ír portrét Latinovitsról a Hajdú-bihari Napló munkatársa:

Huszonhat éves. Az embert szeretné adni, a nagybetűs embert, ez minden színész célja, s ez az övé is. A társulatnál jól érzi magát, úgy érzi, szeretik. (...)

A cikkíró hangsúlyozza:

Bízik önmagában. Sokan mondják róla, hogy – talán – túlságosan bízik. Vagy mondjuk úgy: túlságosan tudatában van elhivatottságának.

A Móricz-mű után mutatják be Heltai Jenő A halál és az orvos című egyfelvonásosát. Latinovits Zoltán monológját

a publikum rendre virtuóz operaáriák esetében szokásos tombolással, vastapssal ünnepli.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Nem sokkal később bűnügyi darabban osztanak rá kisebb szerepet. Ismét késik a próbákról. Tyll Attila javaslatára társai egy alkalommal úgy tesznek, mintha észre sem vennék a hiányát. Köszönésére biccentenek, majd folytatják a munkát. „Nem hiányoztam?”, kérdezi Latinovits. Azt felelik: „Tudtunk dolgozni.”
Akkoriban Latinovits Zoltán gyakran mondogatja:

Lényeg, hogy az emberről beszéljenek. Mozgásban kell magunk körül tartani a világot.

A krimi próbáiról nem késik többet. Büfében, pohár bor mellett mondja egyszer a pultosnak:

Nem a közösség ellenében, hanem azon belül kell kitűnni.

A gondolat idővel színházelméleti értekezéseinek egyik pillére lesz.

Az 1957-58-as évad végén ismét a pszichiátriára kerül.

Belső hang, külvilági nehézségek

A debreceni színház sokműszakos, színészt tikkasztó nagyüzem.
Az ifjú Latinovits Zoltánt folytonos harci kedve kimerítő csatákba is belehajtja. Küzdelmet provokál – olykor elvont, máskor konkrét értelemben –, ha rosszul fogalmazott szavakat kap válaszul.

Ellenfelei: kollégák, boltos, trafikos, pincér, fodrász, kereskedő vagy épp a főbérlő.

Éjszakái sem rövidek, leggyakrabban Király bácsinál poharaznak kollégáival.
Szerelmei nincsenek, csak fellángolásai, de azok gyakoriak.
Fizetése ezerről ezerhétszázra emelkedett – hiteleire pont futja. Rászorul a szülői támogatásra, az otthonról küldött csomagokra. Kölcsönből vesz egyszer két zakót, de ruháit általában édesanyjának küldi Pestre javításra.
Később írja erről az időszakáról:

Olyan szertelen lobogással akartam behozni az »elvesztett« éveket, amelyeket az asztalosműhelyben, a hídnál, a Műegyetemen töltöttem el látszólag teljesen feleslegesen, hogy 1958 nyarán megint elfogyott az erőm. A kétéves színházi gyakorlat után szakmai tudásom távolról sem éri el azt a fokot, amelyet kívántam. A »belső hang«, mely mindig a teljesség felé hajtott, nem hagyott nyugodni, de a szervezet nem bírta a megerőltetést. Elfáradtam. A kétségbeesés, a gyötrő vergődés az öngyilkosság felé taszított.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Fiú a harangtoronyban

Az 1958-as őszi évadkezdésre látszólag visszanyeri az életkedvét. A klinikai kezelés mellett része van javulásában a balatonszemesi családi házban töltött pár hétnek is. Akkor rándul át vitorlással Révfülöpre, hogy meglátogassa debreceni kollégáját, Varga Magdát és férjét, Cserhalmi Gyulát. Éppen kiköt, amikor látja, csődület van a templom körül. Kiderül, vendéglátói fia, Cserhalmi Gyuri mászott fel a templomtoronyba.

Latinovits kacagva bámul a magasba.

Még nyaralása előtt a klinikán fogalmazta meg:

Elég volt a kusza útkeresésből és lógásból. Akarni kell egy olyan hézagpótló elfoglaltságot, amely üres óráimban leköt. (...) Most a francia nyelvtanulás, a beszédtechnika és festegetés lesz az, amit naponta űzni fogok. Minden napra feladatokat fogok kitűzni magamnak, amit keresztül kell hajtani. Tartozom ezzel családomnak, magamnak. Rendezni szeretném kapcsolatomat a jó Istennel is. Templomba járás! Ha ő mellettem van, ki lehet nekem fontosabb?

Ilyen nagy szerelem

1958 őszén Szendrő József váltja Both Bélát az igazgatói pozícióban Debrecenben.
Bródy Sándor A dada című darabjában Viktor szerepét bízzák Latinovitsra. A Hajdú-bihari Napló kritikája:

Latinovits Viktorja színes, szellemes. Gúnyos pózok, precíz gesztusok, s egy másik világ minden léhasága lelepleződik játékában. Latinovits azonban – A dadában is – itt-ott ismétli önmagát. Talán túlságosan egy témakörre van beállítva, félő, hogy az intrikus, a negatív figurák túlságosan egy irányba fogják eltolni.

Szendrő ugyanakkor azt írja színészének a premierre fogalmazott soraiban:

Embernek meggyógyulni úgy a legjobb, ha művészember lesz belőle. És maga lehet azzá.

A teátrum vezetői ezután Pavel Kohut Ilyen nagy szerelem című, a pesti Vígszínházban már sikert aratott darabjának főszerepét bízzák Latinovitsra.

Addigi pályafutásának legnagyobb feladata megrettenti.

Az olvasópróba után levélben írja édesanyjának:

Én most úgy vagyok, mint a kisdiák, aki fél a holnapi dolgozattól, vagy feleltetéstől, és elsírja magát az édesanyjának, aki óvja, megérti és sajnálja a fiát. (...) Mamikám, ne hagyd a fiadat egyedül. Hívj haza, ne hagyj itt.

Egyik délelőtt elmarad a próbáról. Pethes György rendező – aki Szendrővel érkezett a társulathoz – néhány kollégájával az albérletéhez siet. Rátörik az ajtót Latinovits Zoltánra. Azt látják: a színész a nyakkendőjével fojtogatja magát. Lefogják, ő közben felzokog:

Tehetségtelen vagyok! Nem tudom megcsinálni a szerepet!

Orvoshoz viszik, aki fizikai megerősítést javasol. Magyarán: tornát, úszást.
Latinovits Zoltán folytatja a próbát. Október közepén újabb levélben tudatja édesanyjával, hogy javul az állapota, színházi feladatain túl nyelvet tanul. Majd arról ír:

Nap mint nap szeretnék hazafutni, bizony bánom ezt a lépésemet (t.i. hogy színésznek állt – Sz. Á.) Úgy érzem, nagyon eltoltam az életemet. Nincsenek vágyaim, nincs célom, semmit sem tudok. (...) A nők sem érdekelnek, egyedül maradtam. Úgy nézek végig az életemen, mint aki mindig lusta, közömbös, komor emberke voltam, akinek pillanatai voltak, de nem tudott végigvinni semmit. Miért hagytam ott az építészetet – ahol Molnár Péter, Wonka Péter epigonja voltam, és az ő hitük lobogott néha bennem, míg az is el nem lobbant.

Mindehhez hozzáteszi:

Élek, mert kell. Érzem, mert kell. Mert a világra jöttem. 28 éves leszek az év végén. És még semmit sem tettem. És vajon fogok-e valamit tenni? Csak felejtek, egyre többet. Igényem egyre kevesebb.

Pavel Kohut darabját október 31-én mutatják be a debreceni Kamaraszínházban. A Hajdú-bihari Napló recenzense:

Latinovits Zoltán játéka hatalmasan bővelkedik színekben, indulatokban. Éli, leplezi az ingatag jellemű tanársegédet, akinek téveteg magatartása nemcsak benne, de a körülötte élőkben, a hozzátartozókban is várakat dönt romba. Latinovits Zoltán játékával kapcsolatban itt kell rámutatnunk arra is, hogy ez a fiatal színész egyre inkább előre lép. Póz, jól ismert gesztusok mind lekoptak, a belső megformálás nyer játékában hangsúlyt és árnyalatot.

Latinovits Zoltán a premierbanketten kisimult arccal, sugárzó tekintettel ücsörög az Aranybika Szálló asztalánál.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!