Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Jászai Mari 1908. szeptember 27-én ír levelet dr. Plesch Jánosnak, akit a rajeci gyógyfürdőben ismert meg, ahol
a színésznőnél huszonnyolc évvel fiatalabb doktor
magánpraxist folytatott. Idézet a levélből:
Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted fel a koronáját, János! Te, és egy koszorú lett életem jutalma. Hosszú szenvedésemért Téged adott jutalmul az Isten, pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám.(...) Mint teljesen műveletlen, bumfordi gyerekről, egyetlen szó szerep után azt írta rólam egy költő-kritikus: "azt hisszük előlegezhetünk ennek a kis leánynak egy levelet abból a babérkoszorúból, melyet egykor az ország fejére tesz". Az a jövendölés, nem hiába költő mondta, úgy teljesedett, hogy az ország szinte aranykoszorút hozott nekem a színpadra Elektrám hatodik előadása alatt. Hanem a lelkem egyedül volt. (...) Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben - mint az Amazonok - megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak - és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés. (...) Mindig erkölcsi katzenjammer lett a vége a kirepülésnek, és soha, soha lelki egyesülés. (...) Sohasem találtam, előtted, olyan emberre, akinek a lelkemet föl kívántam tárni. (..) Minek tekintsem tehát, ha nem csodának, hogy mikor immár megszokott, egyedülvaló utamon, nemcsak hűvös megnyugvással, hanem kevély önbecsüléssel haladtam az emberi indulatok fölött (...) akkor elém toppan és szíven ragad a Végzetem, mely azt mondja: megállj te egyedülvaló! Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat! És a sors nehéz lakatjai, mikkel a lelkemet belém zárva tartotta, csak úgy szétpattogtak és szétrepültek rólam, és én kiáradok és hullámzom, hömpölygöm feléd, hozzád, tebeléd János, akihez, azt érzem, hogy semmi közelség sem elég közel, akiben szeretnék eltűnni és megsemmisülni. Csak annyi maradjon belőlem, amennyire belőlem neked szükséged van. Látod, szerelmem, szívem drága Gyermeke, hogy Neked és arany koszorúmnak közötök van egymáshoz! Koszorúm utolsó darabját, ezt az angyalt, terád bízom János, mint életem egyetlen szép és jó angyalára, tartsd meg annak emlékére, hogy azt, aki neked adta, a föld legboldogabb asszonyává tetted!
Pleisch János megismerkedésük idején nyaranta Rajecben dogozik, évközben nyugat-európai magánklinikákon. Amikor távol van: Jászai Mari naplóbejegyzéseiből
egyszerre árad remény és rettegés.
Pleisch János 1913-ban a külhoni karriert választja. Jászai Mari ötezer koronát kér és kap a családjától. A színésznő állítása szerint ennyibe került az ifjú orvos protezsálása, bevezetése a társaságba.
Pleisch János 1917-ben veszi feleségül a milliomos német Gans család leányát. Berlinben telepszenek le. A család kiterjedt társasági kapcsolatokkal rendelkezik Európa-szerte. Pleischből kora legkeresettebb belgyógyásza lesz, barátai közé tartozik Albert Schweitzer, Bernard Shaw, Marlene Dietrich. Albert Einsteinnek sem csupán kezelőorvosa, de negyedszázadon át közeli barátja is lesz. (Levelezésüket a jeruzsálemi Albert Einstein Archívum őrzi. Sz.Á.)
Pleisch László klinikáját és Berlin melletti kastélyát uralkodó családok tagjai látogatják. Amikor a Scala előadására elfogyott az összes jegy, Toscanini a zenekar soraiban állíttat egy széket Pleisch János számára. Az orvos 1933-ban feleségével és három lányával Londonba menekül a Hitler-éra elől.
Pleisch János 1949-ben adja ki az önéletrajzát, Janos: The Story of a Doctor címmel.
Jászai Mariról is szót ejt benne, megjegyezve, hogy egykor szoros ismeretségbe került a legnagyobb magyar tragikával.
Azt is említi: Jászai Marinak köszönheti, hogy személyesen is megismerhette az agg Görgey Artúrt, akit Jászai Mari igen nagyra tartott. Jászai Mari szakításuk után jegyzi le: számára már csak két férfi van, akiben sosem csalódhat, s kiknek lénye fáklyaként mutat utat számára, amíg csak sorsa engedi.
Széchenyi István és Petőfi Sándor.
Jászai Mari írásaiban már fogantatása időszakát szimbolikusnak tartja.
Haragban alkottak a szüleim, és szerencsétlenségek és országos csapások alatt érlelt meg az anyám a túlságosan érző szíve alatt, éppen 1850-ben. '49-50-ben, a szabadságharcunk leveretése alatt hordott magában. Ott éltem már benne, mikor hírül hozták a menekülők a világosi szerencsétlenséget. Ott rázott meg a sírása, amikor a szent Tizenháromnak a kivégzési hírét vette.
Jászai Mari cikkeiben, naplójában, más írásaiban is kérlelhetetlenül Habsburg-ellenes. Ugyanakkor társadalomkritikai elemzéseiben
Ady Endrét idézően ostorozza szeretett nemzetét is,
illetve elsősorban a hatalmat gyakorló arisztokráciát. Tomboló, mégis koherens cikkben kéri ki magának, hogy a millenáris idején a kivégzett Batthyány Lajos leánya „émelyítő" beszédet mond, kifejezve benne Bécs iránti szeretetét.
Jászai Mari publicisztikáiban többször is felveti: az ország megérdemelné, hogy végpusztulás szélére sodródjék, de csak azért, hogy
kirostálódjék a felesleg.
Az első világháború kitörése azonban egyszerre megrémíti és felháborítja. Akkor írja naplójában:
Szegény magyar! Téged visznek a vágóhídra egy legyilkolt Habsburgért. És ha legalább ezt a mai tüzedet felhasználnák és nekieresztenének a képzelt ellenségednek - aki téged különben sose bántott. De nem! Előbb lehűtenek, kiéheztetnek, kifosztanak, elcsigáznak. Egyszóval jégretesznek, azután kimerülve, lehangolva megveretnek a muszkákkal. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart osztrák hülyék viszik vágóhídra.
Miközben a háború miatt háborog, megjelenik Színész és közönség című tanulmányfüzete, amelyben a
színészet lényegét igyekszik megfogalmazni.
Abban írja egyebek között:
Színészet! Hányféle fogalom torlódik össze előttem ebben az egy szóban, aki egyszerre együtt látom benne mindazokat a tényezőket, melyekből áll: a józanul a földön taposó mesterember valamennyiének keze munkájától kezdve fölfelé az iparművészetek produktumainak fölhasználásával, még följebb az alkotó művészetek valamennyiének felölelésével veszi körül tulajdonképpeni lényegét, az éltető forrását, a költő művét: az Igét! Mert az Ige a színészet lényege.
Miközben 1914 nyarán a Dunai Flottilla lőni kezdi Belgrádot, a szerbek pedig felrobbantják a zimonyi vasúti hidat, vagyis megnyílik a balkán front, Jászai Mari
kolozsvári kórházban lábadozik.
Miközben élete első filmszerepét alakította Kertész Mihály A tolonc című némafilmjében,
egy balesetben bordáját törte.
Sérüléséből felépülve visszatér Budapestre. Értékesíti a korábban 880 koronáért vásárolt nyakláncát, a befolyt összeget pedig felajánlja a katonák hozzátartozóinak.
A következő hetekben minden értéktárgyát pénzzé teszi,
a pénzt hasonló célokra fordítja. Mindenkit adakozásra buzdít, jobb módú ismerőseit személyes levelekkel ostromolja. A színésznő úgy véli: a pestiek tűrhetetlenül közömbösek. Naplójában írja:
Oly hidegen mennek el a sebesültek mellett, hogy kiáltani szeretnék feszülő szívemből: adjátok oda nekik mindeneteket, hiszen nekik kell köszönnünk, hogy mi itt nyugodtan élünk! Hogy élünk!
A színésznő mindeközben
önmagát sanyargatja.
A földön alszik fűtetlen otthonában, mert mint azt lejegyzi:
Katonáink is fáznak és lövészárkokban fekszenek esőben, hóban, sárban.
Nemzeti színházi fizetése háromnegyedét is adakozásra fordítja. Lakásában ezerszám készíti az ajándékcsomagokat: cigaretta, fésű, notesz, levélpapír, szappan, cukorka.
1914 késő őszén eljátssza második - egyben utolsó - filmszerepét, Gertrudist az ugyancsak Kertész Mihály rendezte Bánk bán néma változatában. A munka mellett rendszeresen látogatja adományaival a kórházakat.
A háború alatt kétszáz alkalommal szavalóestet is tart a sebesülteknek. Egy kórházi fellépése előtt a kórház támogatói - előkelő hölgyek és urak – az első sorban kapnak helyet, miközben a sebesültek leghátul ácsorogtak. Jászai Mari azzal a feltétellel kezdi el az előadást, ha az első és a hátsó sorok helyet cserélnek.
Úgy lesz.
Jászai Mari 1915-ben elnyeri a Kisfaludy Társaság Greguss-díját, amelyet a társaság másodelnökének - az író Greguss Ágostonnak - tiszteletére hoztak létre, és hatévente adják át a legjobb művészeti teljesítmény jutalmazására.
Jászai Mari 1917-ben Ábánnét alakítja Kárpáthy Aurél és Vajda László Kőműves Kelemen című színjátékában, valamint Hunyady Jánosnét Herczeg Ferenc Árva László király című darabjában.
Színészi elfoglaltságai mellett aggodalommal figyeli a román hadba lépést. Félti Erdélyt, a székelységet. Nem is olyan régen, még keserű dühvel írta egy feljegyzésében, hogy Erdély joggal lett a románoké, mert az erdélyi földbirtokosok eladták nekik, ami ellen a magyar kormány semmit sem tett.
1917 októberében így ír a naplójában:
A háború megölte a hitemet. Üres, sötét, szomorú a föld. A halottakat nem sajnálom már, hogy nem élhették végig az életüket. Nem ismerték meg ezt a szürke szerencsétlenséget, az életnek kiégett hamuját. A sebesülteket még sajnálom, de dühít, ha látom őket, hogy nem bírok segíteni rajtuk. Nincs semmi kötelék köztem és az emberek között. Senkié sem vagyok. Senkim sincs. Csak akkor jó, ha az ajtót magamra zárom, és egyedül vagyok.
Jászai Mari játékát áthatotta a pátosz. Deklarálva mondta a szövegeket, de egyszersmind „élte" is azokat. Időskorában azt vallja: a sallangjaként felrótt „koturnus", vagyis
a pátosz színjátszásának veleszületett tulajdonsága.
Jászai Mari elődjéről, Prielle Kornéliáról, és a nála ifjabb Márkus Emíliáról is sarkos véleménnyel volt, elismerte képességeiket, de többet írt hiányosságaikról. Külhonban is újraközölt,
magabiztos cikkekben bírálta meg olyan külhoni pályatársait is, mint Sarah Bernhart vagy Duse.
Márkus Emília ugyanakkor egy hajdani interjúban - előre bocsátva, hogy ismeri Jászai Mari vele kapcsolatos „erős kifejezéseit" - úgy fogalmazott:
Őt tartottam a kor legnagyobb színésznőjének. Monumentális volt! Mindig magával ragadott. Tele volt vele a színpad. Akármilyen koturnusosan beszélt, olyan természetes volt, ahogy a nap süt.
Korabeli műítészek írásai is rendre arról szólnak: Jászai Mari a klasszikus darabokban tökéletesen illeszkedett a „természetesebb" játékú ifjabb színészekhez. Miközben ki is ragyogott közülük. Kárpáti Aurél szerint a természetesség hívei a valóságot akarták „színpadra vinni.
Jászai Mari az életet tekintette Shakespeare-i fordulatokkal átszőtt közegnek,
azokhoz illő indulatokkal, érzésekkel - utóbbi is lehet hiteles, egy zseni interpretálásában.
Jászai Mari, az egykori cselédlány színházról írt esszéi olykor - mint az Péchy Blanka majd idővel „felfedezi"a színésznőről írt könyvében - Sztanyiszlavszkijtól függetlenül - az orosz színházteremtőt, színészpedagógust megelőzve - fogalmazzák meg azt, amit Sztanyiszlavszkij is megfogalmaz. Jászai Mari azt írja például:
Előadás alatt bennem tulajdonképpen mindig annak az embernek a lelke él, akit személyesítek; mert a magamé kívül őrt áll. Vagy a magamé kettéválik? Mert kettő van, az kétségtelen. Míg az egyik odabenn él, cselekszik, kacag vagy sír, tombol vagy cselt sző, tudom, hogy a másik kívülről figyel és nyugodtan vigyáz. Nézi és ellenőrzi azt a munkát, melyet már rábízott a végrehajtó felére.
Sztanyiszlavszkij azt írja:
A színész művészete abban különbözik a többi művészettől, hogy minden más alkotó megvárhatja az ihlet pillanatát. Ám a színésznek abban az időpontban kell felidéznie magában az ihletet, amikor azt a színlap előírja.
Szanyiszlavszkij sajnálattal teszi hozzá:
A nagy mesterek féltékenyen őrzik a titkot, mellyel ezt a természetellenes helyzetet megoldják, s néhány ritka kivételt leszámítva, nemcsak hogy nem igyekeznek átadni művészetüket fiatal tanítványaiknak, hanem még sűrű fátylat is vonnak a titok elé.
Jászai Mari a kivételek közé tartozik.
Örömmel mond igent, amikor még 1893-ban felkérik a Színiakadémia tanárának.
Azonban hat elemije miatt - amit egyes tanultabb kollégái keveslenek - már a kinevezési procedúrája is nehézkesen zárul le. Miközben „óravázlatai", pedagógiai értekezései máig hasznos forrásokként szolgálhatnak a színészképzéshez. Jászai Mari, megtapasztalva az akadémiai közeg légkörét,
egy év után távozik az intézménytől.
Nincs még vége, lapozzon!
