Az a jó, ha csillogó szemmel játszunk

Palerdi Andrással azért nagyon jó beszélgetni, mert minden szavából nyugalom és életszeretet árad. Az Operaház Kamaraénekese tanult Magyarországon, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztriában is, és mindenhonnan egyre nagyobb tudással és bölcsességgel távozott. 2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben is részesült. Dolgozik, figyel, és mindent, ami éri, átszűr saját magán, majd felviszi a színpadra és átadja. Olyan művész, akivel kapcsolatban ez a szó egy egész életfilozófiát takar.

Az a benyomásom, hogy az énekeseknél a két „szélső” hangfaj, a szoprán és a basszus néha átcsúszik extrém sportba, vagyis a – főleg a zenéhez kevésbé értő – közönség azt figyeli, ki megy magasabbra, illetve mélyebbre ahelyett, hogy a szerepformálással foglalkozna. Ezt a kimondatlan elvárást hogy lehet kezelni a színpadról?

Az összes hangfajnak megvan a maga mélysége és magassága, ugyanúgy meg kell küzdenünk értük. Mindenki a saját határait feszegeti, ráadásul az előadás attól is függ, hogy milyen napunk van. Van, amikor minden sikerül és van, amikor nem. Pavarottival is előfordult, hogy nem sikerült jól az a C, de azért a legtöbbször összejött. De mindezektől eltekintve ismerem ezt a jelenséget, a zenében is van katasztrófaturizmus, ülnek a közönség soraiban olyanok, akik arra mennek, hogy mikor, hol lesz egy gikszer, de ők azért távol állnak a valódi zene megértésétől, tehát érdemben nem foglalkozom velük.

Palerdi András Forrás: Origo

Az éneklés ugyanolyan, mint egy sport. Néha jobban megy, néha nehezebben. Minden nap más, mert nem a skatulyából veszem elő a lemezt, hanem ember vagyok. Az időjárás is befolyásolhatja a teljesítményt, de úgy gondolom, a lelki hozzáállásnak mindenképp át kell jönnie.

Visszakövethető-e, hogy mitől sikerül valami jobban vagy rosszabbul? Mondjuk, előadás után, ha végiggondolja az ember, hogy mi nem volt tökéletes, annak mi volt az oka, mit tehetne, hogy legközelebb jobb legyen?

Nem nagyon, bár ugyanúgy, ahogy a sportban, vannak berögzült, tanult módszerek, amelyek segítségével felkészül az ember az előadásra. Előző napi pihenés, szénhidrátbevitel, folyadék...

Szénhidrát, tényleg? Miért?

Igen. Ezt a módszert sportorvosok dolgozták ki. Ha előző nap tésztát eszünk, másnapra könnyebben mozognak az izmok. Én előző este inkább fehérjét szeretek enni, és az előadás napján, 6 órával a fellépés előtt pedig szénhidrátot. A folyadékbevitelt pedig egy órával előadás előtt abbahagyom.

Már csak azért is kellenek ezek a berögzült dolgok, az előző napi rutin és a többi, mert akkor az ember tudja, hogy megtett mindent, amit meg kellett tenni. Így valahogy nyugodtabban áll ki a színpadra, onnantól már nincs más, csak ugrás a vízbe. Akkor már nem érdemes azon izgulni, hogy eszébe fog-e jutni a szöveg – a dallamot nehéz elfelejteni -, elég, ha az ember csak beleéli magát és meglovagolja a hullámokat. Uralkodni kell magunkon, hogy ne gondoljunk semmi másra, csak a szerepre, a mondanivalóra, és akkor a technikai nehézségek mintha nem is lennének.

Forrás: Ifjabb Thaly Zoltán

Tényleg, az izgalomról el is feledkeztem... Előfordult már, hogy elfelejtette a szöveget?

Persze! A legerősebb ilyen élményem – már ha ezt lehet élménynek hívni – Rossini Hamupipőkéjében volt. Koloratúrákat kellett énekelni, basszusoknak viszonylag kevés ilyet írtak, nem voltam hozzászokva. Memóriakiesés esetén általában a szövegkörnyezetbe vagy egy bizonyos begyakorolt mozdulatba szoktam kapaszkodni, de itt nem volt szöveg, nem volt mankó, pár szót kellett volna énekelni két oldalon keresztül, de én mindegyiket elfelejtettem, csak a dallam volt a fejemben. Vashegyi György dirigált, Francesca Provvisionato volt a partnerem, ott ült velem szemben. A másodperc törtrésze alatt elkezdtem izzadni, láttam, hogy a karmester nagyon néz, Francesca pedig nevet... Azon gondolkodtam, elájuljak-e vagy harcoljam végig. Bekapcsolt egy vészmotor a fejemben, és elkezdtem mindenféle szöveget mondani a dallamra, ami csak eszembe jutott. Utólag megkérdeztem az olasz anyanyelvű Francescát, hogy miket mondtam, azt felelte, szép olasz szavakat mondtam, tisztán lehetett őket érteni, igaz, hogy nem azt, amit a szerző odaírt, közük nem volt az eredetihez, de legalább olaszul voltak. Spagetti, pizza, volt ott minden...

Ilyenkor az énekesek nem tudnak segíteni egymásnak?

Ahhoz túl gyorsan történt az egész. A súgó vadul lapozgatott, mert ilyen virgáknál fogalma sem volt, merre járok, ilyenkor nem is lehet súgni. Énekes pedig rajtam kívül csak egy volt a színpadon, Francesca, de ő meg nevetett. Megtehette, mert háttal ült a közönségnek. De én sem adtam fel...

Forrás: Ifjabb Thaly Zoltán

Kérdezhetek a tanulmányairól? Az én szememben a tökéletes háromszöget járta végig, Budapest-Bécs-Amerika... Bécs Európa egyik kulturális központja, az USA pedig az óceán másik oldalának ütőere. Európa hajlamos úgy gondolni magára, hogy mi vittük el annak idején a kultúrát Amerikába, pont ezért nagyon érdekel, hogy ott hogy közelítenek az operaoktatáshoz, előadásokhoz. Miben más, mint a miénk?

Az oktatás annyiban más, hogy ott még egy kezdő énekest is komolyan vesznek. Itthon gyakran lekezelik a kezdőket, nem tekintik partnernek, Amerikában viszont már annak is kijár a tisztelet, aki még csak gondolkodik rajta, hogy énekelni fog. Önbizalom szempontjából ez nagyon jó. Szakemberek tekintetében Európa, és főleg Magyarország nagyon jó. Odakint az operajátszás és a közönség talán szűkebb, mint itthon. A Metropolitannek van egy állandó közönsége persze, plusz a turisták, de máshol ez nem jellemző. Denverben hallottam olyan megjegyzést, hogy valaki nem jön el A varázsfuvolára, mert azt már látta egyszer. Úgy állnak hozzá, mint egy filmhez. Remélem, Európában megmarad a zeneszerető közönség.

Nálunk, és Európában szinte mindenhol azzal küzdenek az intézmények, hogy új közönségréteget nyerjenek, mert szűkül, fogy a koncertlátogatók tábora. Ezért vannak a modernizált előadások, a beavató koncertek...

Ez így igaz, és szerintem az, amit most itt, Magyarországon csinálunk, az Operával, az Eiffel Műhelyházzal, ez világszínvonalú kezdeményezés. Ízelítők kevésbé ismert operákból, családi jegyek, családi hétvégék... nagyon jó irány, jó látni, ahogy egy nagyi jön az unokájával. Új törzsközönség kezd kialakulni, és pontosan ezért nagy reményt fűzök az itthoni operajátszás fellendüléséhez, és talán a világnak is példát mutathatunk.

Forrás: Ifjabb Thaly Zoltán

Bécs egy pillanatig sem kísértette meg, hogy ott maradjon?

Nem. Úgy voltam vele, hogy szép, jó, ha hívnak, megyek, de nem erőlködtem, hogy maradhassak. Kicsit depressziós is voltam ott, nagyon egyedül éreztem magam, Bécs nem lett a kedvenc városom. A Schlosstheaterben diplomáztam, énekeltem a Volksoperben, a Kammeroperben és a Staatsoperben is. Ott egyéves szerződésem volt, lejárt, nem bántam, nem jártam meghallgatásokra sem. Aztán mentem vissza Amerikába.

Ott nem volt honvágya?

Kevésbé, mint Bécsben. Bécsben sokkal messzebb voltam.

De furcsa... Miért?

Akkor nagyon ridegnek éreztem a bécsi hangulatot, a nyelvet és az embereket. Együtt éreztem Mozarttal, és érteni véltem az 1867 előtti Magyarország problémáját az udvarral. Büszkén néztem a Stephansdom tetejére, hogy na, ezt is mi csináltuk... Sokszor, ha volt két óra szabadidőm, átjöttem Sopronba enni egy sütit vagy beszélgetni a magyar határőrrel. Aki turistának megy oda, az nagy élmény, de ott élni kemény dolog.

Forrás: Ifjabb Thaly Zoltán

A basszus méltatlanul kevés figyelmet kap, pedig ő az alap. Miért alakult ez így? Csak a különleges szerepeknél figyelnek fel rájuk, ilyen a Kékszakállú, Sarastro vagy Fülöp király.

Olyanok vagyunk, mint a nagybőgő. Kevesebb a világhírű bőgős, mint a hegedűs.

Van példaképe?

Nagyon szeretem az együttes próbákat, együtt lenni kollégáimmal. Sokszor uralkodni kell magamon, hogy a feladatra figyeljek, és ne az együttlétnek örvendezzek, nem figyelve a rendezőre vagy a karmester utasításaira. Mindannyiunknak vannak problémái, sikerei, amelyekből tudunk tanulni. Tehát szakmailag mindenki a példaképem, aki komolyan veszi, szereti a szakmát, és az is, aki fel tud állni a bukásból és küzd tovább. Amúgy mindenkit meghallgat az ember, de leutánozni nem érdemes őket, mert akkor nem vagyunk szólisták. A közönséget az érdekli, hogy én mit hozok ki saját magamból, nem az, hogy milyen utánzóművész vagyok. Erőt, ötletet, technikát lehet meríteni belőlük, aztán bele kell olvasztani saját magunkba. Mint ahogy egy kisgyerek is az anyjától tanul meg beszélni, de nem az ő hangján szólal meg.

Ön milyen, milyennek látja magát a színpadon?

Nem magamat látom, hanem a szerepet, amelyet meg kell formálnom. Fülöp királynál vagy Pomádénál elképzelem, hogy ő milyen, és eljátszom, amit elképzelek. A saját magam által elképzelt figurát utánzom le. Az utánzás, hülyéskedés amúgy is jól megy nekem állítólag, de ha tragikus figurát kell alakítani, azt is élvezettel csinálom. Valami belső derű kell. Sokan kérdezik, nem szomorú-e, hogy nincs annyi közönség, nem kerülök annyit színpadra, de nekem – és szerintem mindenkinek - tulajdonképpen az egész szakmai életem azzal telik, hogy a saját korlátaimat legyőzzem. Ha ez sikerül, örülök neki. Ha ezt meg tudom osztani másokkal is, még jobb, akkor talán haszna is van, nemcsak magamnak dolgoztam, de ez már inkább filozófia. Mindig magunkkal kell megbirkózni, és abból annyi sok szépség születik, hogy hálásak lehetünk Istennek, hogy ilyenekben részesít. Ugyanennek a hivatásrésze pedig az, hogy saját magunkon megszűrve átadjuk a szerző és a szövegíró üzenetét. A Mefistofelében például az a cél, hogy hihető legyen, tényleg az Úrral társalog Mefisto. Rájöttem, hogy ez a figura egész emberi, fogad Istennel, de aztán azt mondja, hogy annyira undorító az ember, hogy már nincs is kedve elcsábítani. Ez lehet annak a műnek az üzenete, tükröt tart az emberiségnek, hátha megundorodnak a saját hibáiktól.

Forrás: Ifjabb Thaly Zoltán

A Mefistofele volt az első nagy szerepe, ugye? Milyen érzés először kapni főszerepet, ráadásul pont egy ilyen bonyolultat?

Először örül az ember és nem látja bonyolultnak. Élvezi, aztán elkezd foglalkozni vele, közelebb kerül hozzá, gyúrja a zenei-prózai anyagot. Jönnek a nehézségek, kérdőjelek, akkor az lesz a feladat, hogy meg tudja-e úgy csinálni, ahogy elképzelte, de ha ez az ember hivatása, szakmája, akkor ez a dolga.

Ha kap egy új szerepet, tiszta lappal áll neki, vagy meghallgat másokat?

Szerintem a tiszta lap jobb. Az elején lehet meghallgatni mást, hogy legyen valami fogalmam a szerepről, de szeretek saját magamból kiindulni, és csak utólag belehallgatni, hogy ki, mit, hogyan csinált. Tavaly, miközben készültem egy áriaestre, meghallgattam sok mindenkit, de utánzásba nem keveredtem. Sok minden tetszett, és sok mindent máshogy csináltam. Az utánzás és a saját magad által kialakított kép távol áll egymástól. Ha szólista vagy, saját magadon kell átszűrni a dolgokat.

Érzem, hogy önnek nagyon fontos, hogy a saját maga útját járja, és nem annyira fontosak önnek a számszerűsíthető sikerek.

Igen, ez így van. Nem akarom magam egy virághoz hasonlítani, de egy virágnak teljesen mindegy, hogy Kőbányán, egy bérház sarkában virít vagy a New York-i Central Parkban. A Mount Everestet Nepálból kell megmászni, nem lehet eltolni máshová. Ott van.

Azért ez nem egy tipikus sztárattitűd... Nagy belső nyugalom van benne.

Én inkább örömnek nevezném. Öröm tölt, ha csinálhatom. Egyébként annak idején, a Zeneakadémián nem szerettem fellépni, sőt, utáltam. Izgultam és remegett a lábam.

Ez elmúlt, ugye?

Mára egy egészséges drukk maradt. Most pont az a baj, ha nem izgulok egy kicsit. Volt egyszer, a Bohéméletben, hogy nem izgultam egyáltalán, és akkor már azon izgultam, hogy miért nem izgulok. Hiányzott a drukk. Az a jó, ha a színpadon csillogó szemmel, örömmel játszunk, benne vagyunk tetőtől-talpig. Ha ez nincs meg, az egész elveszti az ízét.