Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Amikor sráckorában a mesterséget is elemezve olvasta az írók műveit, képes volt közben képekben is látni, belső filmként vetíteni a történeteket?
Igen.
Miként idézett meg magában olyan világokat, amelyeket sosem látott a valóságban?
Nem tudom pontosan, de megteremtődtek. Az is kérdés lehet, hogy az író miként tud olyan színtereket ábrázolni, amelyeket sosem látott. Hubay Miklós, aki egész életében Madách Imrével foglalkozott, egyszer felvetette: Madáchnak voltak tanulmányai a Bibliából, történeti munkákból a Tragédia első képeihez, de a falanszterhez vagy az űrhöz nem voltak mintái – miként tudta mégis megírni, olvasójával is láttatni? Hubaynak válasza is volt a „problémára": a jó mű, ha elindul, akkor felépíti magát. Mint a virág egy apró magból. És a jó mű színterei akkor is megmutatkoznak az olvasó előtt, ha egy általa sosem látott világról mesél. Nem miszticizmus ez, illetve ha elgondolkodunk a világról, akkor az egész csupa miszticizmus. A bicikli feltalálása éppen úgy, mint a repülőgépé. Az írásban, az irodalomban is akadnak még példák efféle misztikumra.
Szintén megélt helyzetek?
1950-ben, még a katonaságnál írtam egy novellát az erdőben felállított sátorban. Arról szólt, hogy a kamaszlány beleszeret egy felnőtt fiatalemberbe, megtörténik a nász, amit a lány csodaként él meg, a pasas meg elalszik. Megírtam, majd eltelt jó néhány év, s kezdték itthon is kiadni a nyugati írókat. Akkor olvastam Hemingway Fenn Michiganben című novelláját, ami ugyancsak arról szólt, amit én is megírtam – persze nem olyan jól! - egykor a sátorban. Hiszek benne, hogy vannak olyan szellemi áramlatok, amelyeket nem lehet megmagyarázni. Abban nem hiszek, hogy miután meghalunk, felszállunk a mennyekbe. De abban igen, hogy nem vesznek el az energiák, a szellemi kisugárzások, hanem keresik a folytatás lehetőségét. Csehov például folyamatosan kísértett, dramaturgként is. El tudom képzelni, hogy van valami affinitásom Csehov szelleméhez. Erősen hatott rám, akkor sem tudtam szabadulni tőle, amikor azt hittem, hogy nincs velem. A debreceni színház dramaturgjaként két Dosztojevszkij-regényt is színre írtam, a Félkegyelműt, és a Bűn és bűnhődést. Az egyik előadás kapcsán volt egy beszélgetés a debreceni egyetem szlavisztika tanszékén Király Gyula irodalomtörténész részvételével, aki Dosztojevszkijnek és az orosz irodalomnak volt meghatározó szakértője. Király felhívta a résztvevők figyelmét: a színielőadás megtekintése után olvassák el a regényt is, mert Szakonyi némileg csehovosította Dosztojevszkijt. Igaza volt.
Az Életem, Zsóka című darab volt az első színpadra került műve 1963-ban. Domján Edit játszotta a női főszerepet. Mások mellett két barát is szerepel a történetben. Egyikük a Kállai Ferenc által alakított Rácz, a másik a Sinkovits Imre által eljátszott Köves. A történet szerint Rácz egykor ugyanúgy hitt az igazság kimondásában, mint Köves, de ő a karrierje érdekében feladta a tisztességes elveit. Kövest is biztatja, hagyjon fel a nehezebb úttal, és törődjön az érvényesüléssel. Rácz végül mégis meghasonlik – s szeretné megtudni, Kövesnek hogyan sikerült hű maradnia önmagához. Addigra azonban Köves már megfogadta a tanácsot, és korrumpálódott. Zaklatott idegállapotában ez akkora csalódást okoz Rácznak, hogy feladja a küzdelmet és öngyilkos lesz. Már zajlottak a próbák, amikor a színház akkori, egyik főrendezője, Marton Endre bejelentette: át kell írnia a művet, mert a minisztériumban kiverte a biztosítékot, amikor megtudták, hogy a darab szerint öngyilkos lesz egy minisztériumi főtisztviselő, egy pártfunkcionárius. Az átírás mellett érvelt a másik főrendező, Major Tamás is. Ön akkor levelet írt a színház vezetésének, csak egyetlen mondatot idéznék belőle: „Sajnálom, hogy Önöket a darab mondandója különösen nem érdekli, annak emberi kicsengése. Kár, mert voltaképpen azért írtam, hogy erre figyeljenek. Sajnálatos módon azt sem érzik, amit leginkább érzékeltetni hittem: az emberi szenvedés és a megtisztulás, a tökéletesség iránti vágyakozás erőfeszítéseit." A próbák leálltak, majd üzenet érkezett: folytathatják a munkát, s a darab végül úgy került színre Vadász Ilona rendezésében, ahogy ön eredetileg megírta. Addigi tapasztalatai alapján választhatott volna kevésbé bátor válaszlépést. Színházi, de akár írói karrierje is bánhatta volna a makacsságát.
Nem volt bennem semmi hősiesség, bátorság. Harmincéves voltam, már követtem el néhány hibát az életben, de azt eldöntöttem: az írásban nem fogok hibákat elkövetni, nagyon pontosan végzem a dolgomat. Ezért sem szerettem, ha beledumáltak abba, amit írtam. A jó szándékú tippekre nem mondtam nemet, de ez esetben másról volt szó. A levélben is megírtam, ugyanazt akarják csinálni, amit a darab elbeszél. Majorék azzal érveltek, hogy amit leírtam, az ellentétben van a valósággal, én azonban beszélgetések során is elmondtam, valamint a levélben is leírtam: alapvetően a valóság adott mintákat a színműhöz. Amit tettem, az nem bátorság, hanem szakmai önvédelem volt. Különben a színészek is kiálltak értem, ahogy Benedek András is, a színház vezető dramaturgja ugyancsak. Sinkovits Imrének komoly tekintélye volt már, Kállai is rendelkezett addigra némi puvoárral. Benedek András pedig nemcsak dramaturg volt, hanem író, színikritikus és műfordító. Óriási műveltségét - tanulmányai mellett - a családjából hozta, irodalomtudós apjától, Benedek Marcelltől, és nagyapjától, Benedek Elektől, a nagy mesélőtől. Ő hívott a Nemzetihez, mert a novelláim alapján úgy vélte: a színműíráshoz és a dramaturgiai feladatokhoz is lehet érzékem.
Mindemellett mondhatták volna az elvtársak a levele olvastán: „Viszlát, Szakonyi, elmehet."
Ha úgy lett volna, akkor viszlát. Egyébként, már a rendszerváltás után, a Budapesti Kamaraszínház stúdiójában is bemutatták az Életem, Zsókát, Csiszár Imre rendezésében. Az egyik előadás után megszólított egy úr, aki elmondta: ő 1956 után elhagyta az országot, és most, szembesülve a darabbal, nem érti, hogy engem miért nem csuktak anno börtönbe a művem miatt. Kérdezte, honnan volt bennem ennyi merészég? Ő csupán a téma kapcsán gondolt merésznek, nem ismerte az első színpadra kerülés körülményeit. Neki is mondtam, hogy nem volt bennem semmi merészség, csak meg akartam írni, hogy milyen dolgokat kellett tisztázni önmagammal 1956 után. Álljak be a sorba, vagy tartsak távolságot, s ha távolságot tartok, azt miként tegyem? Az írás nem lehet bátorság vagy gyávaság függvénye.
1956 erős emlék?
Életem legfelemelőbb pillanatait élhettem át együtt menetelve az igaz ügy érdekében forradalmat kirobbantó tömeggel. Boldog vagyok, hogy megélhettem. Más kérdés, hogy a mi forradalmaink mind rövid életűek voltak.
Ami a hivatását illeti: találtam egy hajdani kritikát a Színház című folyóiratban a Holdtölte című kétszemélyes darabjáról, amelyet 1986-ban mutattak be a Madách Színház Kamaraszínházában. Az előadást Szirtes Tamás rendezte, Ágnes szerepét Piros Ildikó alakította, Sándort pedig édesapám, Sztankay István. A Színház kritikája azért is érdekes, mert szerzője megidézi benne az ön nyilatkozatát, amelyet még a bemutató előtt mondott a Holdtölte kapcsán. Így szólt: „A darabírás számomra az élet, a személyes, érzékeny emberi kapcsolatok vizsgálata, nem egy-egy viselkedés kritikája. Nincs jogom Isten ostoraként lesújtva elítélni Sándort vagy Ágnest." A kritikus azonban úgy vélte, hogy még erősebb lehetett volna a színészi játék, ha a szerző más alapállásból tekintene a feladatára. Idézem a véleményét: „A drámaíró per definitionem Isten ostora, és ehhez a jogot magától az Istentől kapta. Minden Sándorok és minden Ágnesek csak annyiban érdekesek, amennyiben az író ítéletet mond fölöttük (amely ítélet lehet felmentő, sőt, felmagasztaló is.)" Ha nem tévedek, akkor az ön álláspontja – lényegében írói ars poeticája – azóta is változatlan.
A mestert, Csehovot kell idéznem, akivel mélyen egyetértek. Egyik szerkesztőjének írta irodalmi vitájuk kapcsán: az írónak nem az a dolga, hogy eldöntse, van-e Isten vagy nincsen, hanem az a dolga, hogy megfigyelje és ábrázolja: miként vélekednek erről az emberek. Ez így igaz. Nem dolgom az ítélkezés sem, hagynom kell, hogy a figuráim a maguk motivációi szerint éljék meg az ábrázolt helyzetet. Aki ismerte a kort, amelyben „mozogtak", az úgyis le tudta vonni a maga következtetéseit. A nézők általában ismerik a kort, amelyben élnek. Én szerettem azt az előadást, elég sokáig volt műsoron. Vayer Tamás tervezett hozzá nagyon szép díszletet, realista volt, élő. Ildikó és az édesapja nagyon jók voltak benne. Szirtes Tamás kreatív volt a rendezés során, tele ötletekkel. Az elején bejártam reggel tízre a próbákra, nagyokat beszélgettünk. Általában Ildikó állított le minket. Mondta, hogy ő már kora reggel kint volt a piacon, meg is főzött, ideje dolgozni.
Meg kell említenem egyik legtöbbet játszott, s talán a legtöbb külhoni bemutatót is magáénak tudó darabját, az Adáshibát. Egy közelmúltban készült interjúban az Adáshibáról szólva, létrejöttének motivációi kapcsán azt mondta: a kilencszázhatvanas évek álságos konszolidációs időszakáról beszél benne, amikor csalóka helyzetet teremtettek a pártállam engedményei. Felidézte, hogy kevés kis valutával a zsebben, de lehetett Nyugatra utazni, hosszú várakozással és „zsíroskenyéren" megspórolt pénzen autóhoz lehetett jutni, telket is vásárolhattak az emberek, megjelentek a „maszek" üzletek, meg a gebin, a háztáji gazdálkodás. Mindeközben mind több otthonban jelent meg a televíziókészülék, ami mindenkit odaszegezett a képernyő elé, és az emberek végképp megfeledkeztek az egymás iránti figyelemről. Hangsúlyozta: ennek a társadalmi légkörnek a tapasztalatából írta a darabot a kiábrándultságról, a hitetlenségről és az ember életét értelmessé tehető célok elsivárosodásáról. A „kurta" bevezetés után annyit kérdeznék: tapasztalt olyan korszakot, amikor igazán figyeltek egymásra az emberek?
Volt olyan korszak, amikor vidéken összeálltak az emberek kukoricafosztásra, az asszonyok összejártak a fonóban. Rendszeresek voltak a helyi bálok is, vidéken, városokban. A kávéházakban asztaltársaságok működtek. A fővárosban egyebek között a Hadikban, a New Yorkban, a Centrálban, a Pilvaxban. Mindez lassan, de biztosan elkezdett megszűnni, felbomlani. Az én ifjúságomban a Fiatal Művészek Klubja, a Fészek vitte még tovább a tradíciót. Mára azonban még a családi viszonyok is fellazultak. Aligha találni olyan famíliát, amelynek tagjai mindennap összejönnének ebédre, de még a hétvégéken is ritka. A többség kapkodva éli az életét.
Van most némi elcsöndesedés a világjárvány miatt. Idézett interjújában a pandémiáról szólva felemlítette az özönvizet, amikor az Úr úgy látva, hogy az emberek megfeledkeztek a jó modorról, büntetésből negyvennapos esőt zúdított a földre. Hozzátette, ha most írnák a Bibliát, ez a világjárvány is belekerülhetne. Majd feltette a kérdést: jelen helyzetben még talány, hogy ki lesz Noé? Ön szerint lesz Noé?
Azt gondolom, hogy az ember vagy a természet alighanem legyőzi a járványt. Talán inkább az utóbbi. A pusztítást, ha közvetve is, de valamiképpen az ember okozhatta. A jelenlegi elcsöndesedés is csalóka, mert naponta tapasztalni: a kényszerű leállás sokakat tesz egyre agresszívabbá. Egyrészt Makláry Zoltán mondása jut eszembe olykor: Nem irigylem a fiatalokat, mert övék a jövő. A százéves sógorom sem optimista, úgy véli, hogy a technológia fejlesztése, a közösségi média túlburjánzása komoly veszélyeket rejt, ha működtetésükben, felhasználásukban a morális züllöttség lesz a norma. Tolsztoj, amikor először látott repülőgépet, azt mondta: Úristen, ezt is ellenünk fogják fordítani! Én azt gondolom, hogy végül minden generáció hozzáedződik a maga korának kihívásaihoz. Nem tudom, lesz-e Noé, de reméljük. Higgyünk a latin mondás igazában: Dum spiro, spero. Amíg élek, remélek.
