Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Sinkovits Imre nem fest egyszínű képet középiskolás éveiről a visszaemlékezéseiben.
A kötelező leventeoktatás – lényegében a diákok katonai kiképzése a háborús években – minden momentumában a kedve ellenére volt.
Az egyik kiképzésen, az iskola udvarán, tizenhat gimnáziumi osztály előtt kérdez rá többször is Sinkovits Imre vezetéknevére a leventeoktató.
Majd azon ironizál, hogy miként hívhatnak így egy jó magyar leventét.
A Sinkovits családban korábban többször is felvetődött a gondolat: talán meg kellene változtatniuk vezetéknevüket egy magyarosabb hangzásúra.
A megaláztatás után Sinkovits Imre édesapjával együtt dönti el: soha nem változtatják meg a nevüket.
A háborús évek alatt születik meg Sinkovits Imre öccse, László, és húga, Katalin.
Miközben mind sűrűbben vijjog a légvédelmi sziréna, a családnak egyre többször kell lefutnia az óvóhelyre. Ugyanakkor Sinkovits Imre cserkészfeladatként végez kármegfigyelői szolgálatot a margitszigeti víztoronyban, s a szemlőhegyi víztározónál.
Éppen szolgálatban van, amikor bombatalálat éri a Fehérvári úti olajfinomítót, s az üzem kigyullad. Sinkovits Imre telefonon jelenti a tüzet a központnak.
A család hamarosan eldönti: jobb lesz, ha a három gyerek az édesanyjukkal Somogyba utazik Göndöcs Lajos nagybátyjukhoz.
Sinkovits Imrét, mint leventekorút, ott fogják be kötelező hadi munkára.
Galambok határában ássa a tankcsapdákat, lövészárkot, géppuskafészkeket. Fatalpú bakancsban napi tíz kilométert gyalogolva sárban, fagyban.
A cserkészeknél megszerzett edzettsége, eredendő humora átsegíti a feladattal járó nehézségeken, s még társaiban is tartja a lelket.
Idővel a front eléri a megyehatárt. 1944. december 1-jének éjszakáján ponyvás szekereken – az időközben hozzájuk csatlakozott édesapjukkal, s Göndöcs nagybátyjuk nyolctagú családjával – menekülnek el a vidékről.
Három nap, három éjjel mennek megállás nélkül, katonai alakulatokkal keveredve, az orosz Raták fedélzeti géppuskáitól is hajtva, rogyadozó, aszfalthoz nem szokott lovakkal. Akkor végre megérkeznek Sinkovits Imre keresztapjához, Kapuy Endréhez Horvátnádaljára, Körmend s az osztrák határ mellé.
A tél vége felé egyre több a katona a környéken; magyar, német vegyesen.
Mind rekvirál: lovat, marhát, sertést, gabonát, takarmányt. Sinkovits Imre így idézte fel ezt az időszakot:
Akkor vettem hasznát némettudásomnak s humoromnak! Jó néhány lábasjószágnak, baromfinak mentettem meg az életét, s "tulajdonjogát". Ma már így fogalmaznám: színészkedéssel! Rögtönzött meséimmel sikerült meghatnom a "rekvirálókat". Olyannyira, hogy továbbvonulásukkor szöknöm kellett a "tolmácsstátusból". Ám alig úsztam meg "nemzetközi sikeremet", már vittek is mint magyar leventét: Németországba. A család történetéből pontosan tudtam, meddig terjed édes hazám határa, így Szentgotthárdon "véletlenül" lemaradtam a szerelvényről, vissza a családi támaszpontra. Virágvasárnap már a horvátnádaljai templomban énekeltem a Passióban Péter apostolt.
A németek aztán elmenekülnek. A Sinkovits, Göndöcs, Kapuy család apraja-nagyja pedig ásni kezd. A Sinkovits gyerekek unokahúgainak stafírungját, bödön zsírt, lesütött húsokat, hordó pálinkát, bort, családi ékszereket és az ezüstneműt rejtik el a ház körül kiásott vermekbe.
Miután megérkeznek az oroszok, Sinkovits Imrét háromszor tessékelik „malenykij robotra", háromszor szökik meg.
Nagybátyjának, Göndöcs Lajosnak ez nem sikerül, feleségét s öt kiskorú gyermekét hagyja hátra. A nagybácsi lefogyva, betegen tér majd vissza három évvel később.
Az Árpád Gimnáziumban már megkezdődött az 1945-46-os tanév, amikor a tizenhetedik évében járó Sinkovits Imre csatlakozik az osztálytársaihoz.
Amikor évtizedekkel később egy hosszú interjúban visszaemlékezik gyerekkorára, kamaszéveire, alig ejt szót a háborúról. Mást idéz fel:
Későn érő gyerek voltam. Szerettem vidám lenni, pajkoskodni, nagyokat csavarogni, műkedvelő előadásokon részt venni. Legjobban pilinckázni szerettem. Vagyis egy két végén megfaragott botocskát, a levegőben többször elcsípve, mennél távolabbra ütni. Szerettem bábozni, faragni, népdalt énekelni, fészkéből kizuhant madár lábára gyufaszálsínt helyezni. A korcsolyapályáról hazajövet, a Tímár utca túloldaláról kísérgettem a lányokat, hetekig fontolgatva: meg merjem-e szólítani őket. (...) Hát, ilyen kölyök voltam én, s 17 éves koromig nem is sejtettem, mi leszek. Famíliánkból, ismeretségünkből kikerült mezőgazdász, erdész, iparos, pap, pedagógus, köztisztviselő, sőt, mérnök is, de énbelőlem mindegyik szakmához hiányzott valami. Egyszer aztán egy iskolai előadáson azon kaptam magam, hogy szeretnék más lenni, mint ami vagyok. S hogy a játék múltán szomorúság vesz erőt rajtam, mert vége, ezt többé nem csinálhatom. Eldöntöttem: színész leszek.
Másik múltidéző megszólalásában Sinkovits Imre így fogalmaz:
„... azért lettem színész, mert minden szerettem volna lenni. Volt bennem exhibicionizmus, volt - ma már így fogalmazok - pedagóguskészség és prédikátori hajlam is.
Édesanyja nem örül, amikor megtudja, hogy mely hivatás felé indulna az érettségi előtt álló fiuk.
Édesanyja számára a színészet „züllött és erkölcstelen" pályának tűnik. Édesapja másként látja a helyzetet.
Ilkovicsék üzletvezetőjeként rendszeresen találkozik munkája során a vendéglő különtermében egy-egy csapat színésszel – mások mellett a Nemzeti Színház színésze, Pethes Sándor és baráti köre jár oda –, és annak alapján, amit ott tapasztal, Sinkovits Jenőt nem ejti kétségbe fia döntése.
Imre hittantanára, dr. Könözsi Lajos is igyekszik megnyugtatni a fiú aggódó édesanyját, állítva, hogy a színészet nem a pokolba vezető út.
A felvételi vizsga idején édesanyja a templomban fohászkodik fiáért, édesapja a vendéglőben szorít érte.
Sinkovits Imre 1947-ben bekerül az Országos Magyar Színművészeti Akadémiára.
Részlet Sinkovits Imre visszaemlékezéséből:
.. a Rákóczi úti Színiakadémia megkezdi új tanévét. Szinte magam sem értem, hogy kerülök a 36 elsőéves hallgató közé, telve szorongással, egy érvénytelen érettségi bizonyítvánnyal, mert fizikából megbuktam. /Az ostrom előtti időszakban Sinkovits Imre még jó rendű tanuló volt a gimnáziumban, aztán változott a helyzet, fizikából negyedszerre sikerül leérettségiznie, már akadémistaként. Sz. Á./ Remegő gyomorrezgésemet csak fokozza a műveltségem hiánya. A háború elcsent másfél esztendőt irodalmi és történelmi ismereteimből – már ami a világ s a nemzet kultúráját, irodalmi és színházi tájékozottságát illeti. Helyüket megélt szörnyűségek, pusztulás, menekülés, halál, szökések és erőszak töltötte be.
Sinkovits Imre osztályának első elméleti óráját 1947. szeptember 15-én tartják.
Politikai gazdaságtan.
Apró ember az előadó, szájában cigaretta fityeg. Őt magát sem érdekli a politikai gazdaságtan. Ígéri, hogy az emberiség kultúrhistóriáján vezeti majd végig a hallgatókat, s nem fognak unatkozni.
Hegedűs Géza tartja a szavát, s hamarosan arról is meggyőzi Sinkovits Imrét, hogy a műveltség nem egyesek kiváltsága, hanem közkincs.
Az egyebeket illetően érdemes ismét Sinkovits Imre visszaemlékezéséből idézni:
...engem, kültelkit, nem az ügyeskedés érdekelt, ki hogyan érvényesül, csak az, hogyan tudnám a mesterséget megtanulni...én ezért egyebek helyett inkább mestereimre figyeltem. Abonyi Géza szigorának köszönhetem a szakmai fegyelmet és a kötelességtudást, formaismeretet, a gyors szerepkidolgozási készséget, a fürgén befogadóképes, csiszolt memóriát. Gellért Endrének az intellektusigényt, a sémák elkerülését, a szakmai hitet...tanított Lehotay Árpád, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Staud Géza is. S tanultam Apáthi Imrétől, Bajor Gizitől, Makláry Zoltántól, Timár Józseftől, Pécsi Sándortól, Kiss Manyitól, Gózon Gyulától, Bihari Józseftől mesterséget, de magam s színházam válságos napjaiban: emberséget is.
Sinkovits Imre „ügyeskedésre" vonatkozó félmondata valójában korfestő.
Egy kilencszáznyolcvanas években készült interjúban nyíltabban beszél:
az óbudai naiv gyerek egyszerre szembetalálta magát egy egészen más közegben felnőtt, a történelem terheit, gondjait sokkal jobban érző és átélő réteggel. Közöttük én csak tágra nyílt szemű kiscserkész voltam: egyik kezemben ibolyacsokor, a másikban árvalányhaj. Elámultam a tájékozottságukon, felnőttségükön. De jó néhányukban rövidesen a ligeti vurstli kikiáltószövegét ismertem föl: Itt látható Amália, a csodanő, ki megtagadta apját-anyját, hogy árva lehessen! Nagypolgári ivadékok mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül váltottak inget, azaz nem is váltottak: egy hétig hordták a színén, egy hétig a visszáján, hogy bizonyítsák: ők népi származékok. De engem, kültelkit, nem az ügyeskedés érdekelt, hogy ki hogyan érvényesül, csak az, hogyan tudnám a mesterséget megtanulni.
Sinkovits Imre ennél részletesebben sosem tárta fel mindazt, ami meghatározta az 1949-től Színház- és Filmművészeti Főiskola néven működő intézmény akkori légkörét. Ablonczy László azonban 2006-ban publikált egy tanulmányt a Hitel című folyóiratban, fókuszában Sinkovits Imre pályafutásának korai időszakával. Néhány megállapítása továbbélesíti azt a képet, amely a színész fenti interjúrészletéből is előrajzolódik.
A negyvenes évek végének főiskolájáról ma is alig tudunk valamit, Sinkovits Imre nyilvánosan éppúgy nem beszélt róla, mint Mensáros László és mások sem."
A következőkben Ablonczy László név szerint sorolja a korszak filmrendező hallgatóit – előéletük ismertetése nélkül itt ez nem lenne helyénvaló –, akiknek
folytonos lélektaposó műproli maszkabáljai uralták az intézmény légkörét.
Ablonczy László azt is megírja, hogy mindez miért nem kerülhetett nyilvánosságra.
Baráti beszélgetések alkalmával a hetvenes-nyolcvanas években többször is felidézték szorongásos emlékeiket /Sinkovitsék. Sz. Á./, de közösen tudtuk: az Aczél György körébe tartozó személyek védettek annyira, hogy nincs az a szerkesztő, aki vállalta volna a nevezettek megfélemlítő akcióinak leírását és közlését. A főiskolai tanúk, sértettek és áldozatok, örök életre némán hordozták emlékeiket 1990 után is, mert hívő, megbocsátó lélekkel méltatlannak is érezték, hogy ifjúkori sérelmeiket belevegyítsék az általános szitkozódás légkörébe.
Sinkovits Imre akadémiai, illetve főiskolai évei alatt a szakmai tanárok többsége a kommunisták hagymázaira, elvárásaira éppen úgy fittyet hányt – akár retorziókat is vállalva –, mint a növendékük. Szakmai szempontból a mesterek között nincs vita:
az adott időszakban a fiúk között két rendkívül kiemelkedő képességű növendéket tudhat magáénak az intézmény: Soós Imrét és Sinkovits Imrét.
Sinkovits Imre azonban nem echte népi vagy munkás „származék", ezért elkerülheti, hogy már főiskolásként hősként alkalmazzák a kor propagandafilmjeiben. A mélyszegénységből indult Soós Imre nem ilyen „szerencsés", fiatalon pusztul bele abba, amit rámérnek.
Sinkovits Imre elsőéves növendékként előbb a Belvárosi Színháznak, majd 1949-ben az Ifjúsági Színháznak lesz ösztöndíjasa.
Másodévesen Somlay Artúr meghívására kap szerepet a negyedévesek Magyar Színházban megrendezett vizsgaelőadásában, a Különös házasságban.
Amikor az egyik próbán elemezni kezdi karakterét, Somlay útravalónak szánt tanácsot ad a növendéknek:
Ne magyarázd! Csíínyáld!
Sinkovits Imre tanul belőle.
Negyedévesen az Ifjúsági Színházban kapja meg Anton szerepét Borisz Gorbatov Apák ifjúsága című darabjában. A Hont Ferenc rendezte előadásban Gombos Katalin játssza a női főszerepet, Dását.
A színésznő Hódmezővásárhelyen kezdte a hivatást műkedvelőként. Amikor szülei eltiltották volna a színművészet magasabb szintű gyakorlatától, a hódmezővásárhelyi társulat direktora, Vásárhelyi Endre az országszerte nagy tiszteletnek örvendő Somlay Artúrt kérte meg: beszélje rá a családot, hogy engedjék leányukat továbblépni a pályán. A leány édesapja – a kommunisták einstandjáig egy hatalmas női-férfi fodrászszalon tulajdonosa – a színészeti tanulmányokhoz még úgy sem járul hozzá, de abba belemegy, hogy leánya a kereskedelmi iskola elvégzése mellett további fellépéseket vállaljon.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
