Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Sinkovits Imre személyiségétől idegen volt, hogy a nyilvánosság elé tárja magánéletét. Felesége, gyermekei is finom diszkrécióval idézték meg a családi hétköznapokat a színművészről a kétezres években megjelent biográfiában.
A Sinkovits házaspár a szilvesztereket rendszerint hat baráti házaspár társaságában töltötte. Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Borsos Miklóssal, Déry Tiborral, Bibó Istvánnal, Keresztury Dezsővel és feleségeikkel.
A színművész leánya és fia – a szülők nyomatékos kérésére – sosem élveztek kivételezett helyzetet tanulmányaik során, előmenetelük kapcsán pedig elsősorban édesanyjuk volt naprakész. Megesett olykor, hogy Sinkovits Imre kérdezte ki Marianne leányától a leckét, de olyankor érzékelhető volt, hogy inkább a saját dolgaival foglalkozna.
A családi kirándulások mindig jókedvűek voltak, sok közös énekléssel. Sinkovits Imre minden karácsony előtt azt mondta, sajnos ez most egy szegényes karácsony lesz, de sosem lett az.
Mindkét gyermeke a színészi hivatást választotta, döntésük aggasztotta édesapjukat, ám amikor operett-musical szakon végzett leánya családi okok miatt feladta a pályát, édesapja rábeszélte volna a maradásra. Sinkovits Imrét némileg megrendítette, hogy fia Vitay András néven kezdte a pályát – édesapja halála óta Sinkovits-Vitay Andrásként áll a közönség elé –, de aztán „Lélekben összenőve" című műsorukkal tizenöt évig járták a világot.
A műsor valójában a diktatúrák anatómiáját tárta a publikum elé.
Sinkovits-Vitay András az édesapjáról készült biográfiában beszél arról az időszakról, amikor Székely Gábor és Zsámbéki Gábor került a Nemzeti Színház élére:
Lehet, hogy az a néhány év öt évvel rövidítette meg az életét.
A két, meglehetősen fiatal színházvezető magával hozta a társulathoz a hozzájuk közel álló szolnoki és kaposvári színészeiket,
akik éppen úgy elkülönültek a Nemzeti Színház néhány emblematikus művészétől, ahogy utóbbiak sem tudtak közel kerülni a számukra idegen, rendezőközpontú, a társulatot homogén csapatnak tekintő színházi látásmódhoz.
Zsámbéki Gábor és Székely Gábor végül megkapta önálló színházként a Nemzeti Színház addigi kamarateátrumát, a Katona József Színházat, ahová velük tartott a Nemzeti néhány emblematikus művésze,
akiknek – más emblematikus művészektől eltérően – kedvére volt az addig ismeretlen látásmód.
Velük tartott Sinkovits Imre öccse is, Sinkó László, aki utóbb úgy nyilatkozott: bátyja zseniálisan játszotta el Zsámbéki Gábor rendezésében Husz Jánost. Sinkó László arról is beszélt, hogy
Zsámbéki Gábor a bátyját is hívta a Katonába, de Sinkovits Imre nagy szerelme a Nemzeti Színház volt.
Sinkó László elmondta, hogy bár Sinkovits Imre felesége és a fia is úgy vélte, hogy a színész rosszul érezte magát Zsámbékiék ideje alatt, valójában árnyaltabb volt a kép.
Sinkó László nem beszélte meg a bátyjával a maga továbblépésének okait. Ugyanakkor Sinkovits Imre megnézte öccsét a Katona József Színház Übü király és Halleluja című előadásaiban, és amit látott, az kedvére volt.
Sinkó László távozása után nem nézett előadásokat a Nemzeti Színházban, mert úgy vélte, ott minden előadás egyforma.
Bátyjával azonban jó kapcsolatban marad.
Édesanyjuk 1991-es haláláig - édesapjuk 1977-ben halt meg - az óbudai lakás szolgál helyszínként találkozásaiknak.
Miután Sinkó László kiköltözik Budakalászra, rendszerint Imre keresi fel. Elüldögélnek a kertben, jókat beszélgetnek.
A rendszerváltást követően Sinkovits Imre az MDF mellett tesz hitet. A párt választási győzelme után pártfeladatra kérik. Így hárít:
...barátaim, hát, egyrészt nem vagyok párttag, kettő, ehhez már nem értek, ez a ti dolgotok, mert ez már politika. Én hadd menjek vissza a szakmámhoz, amihez értek.
A rendszerváltást követő évtizedben továbbra is főszerepeket játszik, miközben jönnek, mennek az igazgatók a Nemzeti élén.
A kritika negligálja a teátrumot, amelynek vannak ugyan erősebb szakaszai.
Kétezerben a Hevesi Sándor téri teátrumra új felirat kerül: Pesti Magyar Színház. Sinkovits Imre a társalgóban fogalmaz tömör véleményt, de szavai közkinccsé lesznek:
Ahol mi vagyunk, az a Nemzeti Színház.
Mások mellett olyan kollégáira gondol, mint Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Lukács Margit.
Agárdy Gáborral testvérként szerették egymást, de vele sem osztja meg a tényt, mennyire beteg már, milyen kór pusztítja a tüdejét.
Abban az évben Sinkovits Imre az elsők között kapja meg a Nemzet Színésze címet.
2001. január 17-én a Magyar Színházban lép fel, Vörösmarty Csongor és Tünde című darabjában játssza a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködik, szemmel láthatóan nincs jól, alig tud színpadra lépni, Kozák András vezeti kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve teszi dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltözőig is alig tud elmenni. Otthon annyit mond a feleségének:
Ma egy kicsit jobban meg kellett dolgozni, mint máskor".
Eszik egy csésze levest, fél mandarint, sportközvetítéseket néz a televízióban. Amikor elálmosodik, lefekszik. Másnap fél tizenkettőkor ébred, azt mondja feleségének: rég aludt ilyen jól. Hozzáteszi:
Azért csak be kellene menni a szanatóriumba, kár, hogy olyan messze van.
Felesége kéri, hogy szánja azért rá magát.
Szeretek itthon lenni
-feleli a férje, de öltözködni kezd. Hirtelen felkiált:
Jaj, nem kapok levegőt! Édes jó Istenem, csak ne szenvedjek!
Nem szenved többé.
2001. február 2-i temetése nemzeti esemény. A közszolgálati televízió a tervezett hatvanhárom perc helyett kilencvenkilenc percben sugározta búcsúztatását az Óbudai temetőből, az egyszerű, csendes szertartásról. A képernyő csak a képeket mutatta, senki nem kommentálta az eseményeket.
Színésztársát Kállai Ferenc búcsúztatta. A temetésen beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök.
2002-ben – özvegye kezdeményezésére – Sinkovits Imréről nevezték el a 135 592 00 279 számmal jelölt csillagot. Az eljárást az International Star Registry végezte, és a nevet az intézmény svájci széfjében őrzik örök időkre.
Akkor találkozhattam személyesen Sinkovits Imrével, amikor apám még a Nemzeti Színház tagja volt. Gondolom, Imre bácsinak szólítottam.
Kisfiú voltam, idővel elfelejtettem, hogy személyesen ismerem. Ő nem felejtette el, mint az évtizedekkel később kiderült.
Számomra időközben „a Sinkovits" lett, a legendás művész. Az volt akkor is, amikor előfelvételis rendezőhallgatóként – a többiek még a katonaidejüket töltötték, én már azt letudtam –, karddal oldalamon, egy hírnök egymondatos szerepében belódultam a Nemzeti Színház színpadára. Kosztümös darab felújítópróbáját tartották a kilencszáznyolcvanas évek vége felé. Beugróként kerültem a műbe, az volt első színre lépésem. Ott állt „a Sinkovits" a színpad elején – sehol addig nem futottunk össze, ez volt első találkozásunk az általam már feledett gyerekkorit nem számítva –, nekem félig háttal, egy uralkodó súlyos, korabeli öltözetében. Akkor már vagy két órája színen volt. Nem emlékszem a mondatomra, de arra igen, hogy annak az izgalmamban szétbakizott pár szónak semmi értelme nem volt, ami kiszaladt belőlem.
Megfagyott a vérem. Sinkovits Imre lassan fordult felém a súlyos csendben.
Felismerte állapotomat, rám mosolygott, öleléssel felértek a szavai:
Ádámkám, van ilyen. Nincsen semmi baj.
Források:
Sütő András-Cenner Mihály-Gervai András- Bóta Gábor: Sinkovits - Hungalibri Kiadó. Budapest, 2001.
" Jó éjt, nagyságos Fejedelem!" - Emlékkönyv Sinkovits Imréről, Siklósi Endre szerkesztésében. Budaörs, 2003.
Sinkovits Imre: "Vigasz-Lámpácskák" - Balatoni Mónika szerkesztésében. Kairosz Kiadó. Budapest, 2001.
Arcanum Digitális Tudománytár
