Gombos Katalint vidéki színházakban eljátszott főszerepek, komoly sikerek után szerződteti a fővárosi Ifjúsági Színház, s osztja rá Dása szerepét. A végzős Sinkovits Imréről már korábban is hallotta rebesgetni, hogy tehetség.
Első találkozásukon elcsodálkozik a nyurga, rövidnadrágos Imrén, aki – akkoriban szokatlan módon – kerékpárral közlekedik a pesti belvárosban.
A húszéves Gombos Katalin maga is igen képességesnek találja a nyakigláb fiatalembert, de akkoriban úgy gondolja:
egy elhivatott színésznő életében nemhogy a családnak, de még a párkapcsolatnak sincs helye.
Azonban kolléganője, Sennyei Vera úgy véli: a nőnek férfi kell. Úgy látja, Gombos Katalinnak Sinkovits Imre lenne a legmegfelelőbb. Gombos Katalin mégis inkább csak ártatlan pajkosságból szorít a szokásosnál nagyobbat Sinkovits Imre kezén az egyik meghajlásnál a függöny előtt. Látva partnere szeme villanását, el is szégyenli magát:
nem akar hiú reményeket éleszteni a „kissrácban".
A következő alkalommal azonban megint rászorít Imre kezére.
Sinkovits Imre, aki tizenhét éves koráig alig merte megszólítani a lányokat, most nagyobb sebességbe kapcsol. Hajtja a szíve. Hosszabbodó beszélgetések következnek. Kiderül, hogy a kissrác, a végzős főiskolás egy évvel idősebb a mind népszerűbb színésznőnél.
Két hét után hazáig kísérheti Katalint, de nem tovább. Sinkovits Imre mindenesetre hamarosan megkéri a kezét.
A színésznő azt válaszolja: nem akar férjhez menni, nem Sinkovits Imréhez, hanem senkihez sem. Sinkovits Imre válasza egy szeretetteli mosoly.
Borúra derű
1951 nyarán esküsznek egymásnak örök hűséget. Az óbudai Újlak templomba az oldalajtón keresztül osonnak be, mert az egyházi esküvő tiltva van.
Szól az orgona, a klaviatúránál egy cserkész, a templom zsúfolva.
Az ifjú pár senkit sem hívott meg, alighanem az eskető pap és Sinkovits Imre cserkésztársai adhatták tovább a hírt, utóbbiak „riadóláncon".
Az egyik tanú az Ifjúsági Színház rendezője, Apáthi Imre. A másik tanú a Nemzeti Színház színésze, Somló István lett volna, aki azonban az utolsó pillanatban visszalépett, mert nem merte vállalni a templomi fellépést. Somló helyére végül a menyasszony Kossuth Akadémiát végzett katonatiszt öccse ugrik be.
Az esküvő alatt, az azt követő ebéd idején ragyogva süt a nap. Amikor az ifjú pár hazaindul, elered az eső.
Utolsó fillérjeiket taxira költik, különös rosszkedvvel érkeznek Katalin albérletébe. A háziak aznap tapintatból máshol időznek.
A két fiatal leül a konyhába, hallgatnak. Katalin aztán kicsomagolja az esküvői ebéd magukkal hozott maradékát. Eszegetni, beszélgetni kezdenek. Imrének eszébe jut egy tréfás gondolat. Katalin rátromfol.
Oldódik a hangulat.
András fiuk 1952 áprilisában születik meg. Szülei akkor már a Hajós utcában laknak. Egy disszidens lakását utalják ki számukra: szoba, konyha, fürdőszoba, vécé és egy csöppnyi erkély. Álomotthon. Marianne lányuk 1954 áprilisában jön a világra.
Sinkovits Imre 1951-ben Gellért Endre javaslatára – minden egyéb káderjelentés ellenére - a Nemzeti Színházban kezdi a pályáját, már házasemberként.
Gellért főiskolai tanársegédnek is javasolta növendékét, ám az illetékes testület „politikai felkészültség hiánya miatt" ezt nem támogatja. Gellért Endre mégis maga mellé veszi. Az ifjú színésznek azonban nem jelent örömet ez a feladat, inkább kétségeket és szorongást. Még maga is tanulni akar, a Nemzeti Színház „színibölényei" mellett. A társulatnál két meghatározó mestere a két Makláry fivér, Zoltán és János, valamint Bihari József. Hallgatja történeteiket a Nemzetihez közeli Härti néni büféjében, s lesi őket a színpadon.
A tanársegédi lehetőségtől pedig hamarosan köszönettel eláll.
1952 telén Turcsányi István, a Nemzeti Színház személyzetise elégedetten jegyezte fel Sinkovits Imre első évadát értékelve:
A kiosztott szerepeit elmélyülten tanulja. Kiemelkedő alakítása a Viaduktban [Cach, Vojtech darabja, bem.: 1951. X. 12.] a pravoszláv munkásfiú szerepe, amit igen jól oldott meg. A Warrenné mesterségében [Shaw művének premierje: 1951. XII. 1.] Frank szerepében is jól ábrázolta a figurát. A Hamletben Fortinbras szerepében kiválóan mozog, kellemes hangjával igen jó hatást kelt a színpadon. Józan életű, fiatal, fejlődőképes színész.
A közönség is megkedveli. Vörösmarty Csongor és Tündéjében a három ördögfióka egyikét, Kurrahot alakítja, a kritikák szerint
elképesztő dinamizmussal
és
leleményességgel.
1952-ben fontos feladata még Csokonai Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című művében Lipitylotty, amelyben Gobbi Hildának lesz partnere. 1953-ban játssza el Moliére A fösvény című komédiájában Valért.
1951-től 1955-ig nagyjából húsz szerepet alakít a Nemzeti Színházban, azonban a Szabad Nép mindössze egyetlen alkalommal ír róla. A kritikus elmarasztalja a Szomov és a többiek című Makszim Gorkij-drámáról szóló bírálatban.
1955. április 4-én azonban Jászai Mari-díjat kap
az új magyar egyfelvonásosokban, valamint az Életjel című filmben nyújtott alakításaiért.
Sinkovits Imrét már főiskolásként foglalkoztatják filmekben, bár az elsőt, az 1949-es, a főiskolás Makk Károly által jegyzett /Makk Károly neve nem szerepelt a fentebb hivatkozott Ablonczy-írásban. Sz. Á./
"Úttörők" címűt soha nem mutatták be – talán mert a benne ábrázolt Úttörők nem tűntek elég sematikusnak.
Sinkovits Imre pályája elején általában karakterszerepeket kap a korszak sikerfilmjeiben: a Rákóczi hadnagyában (1953), a Föltámadott a tenger című kétrészes filmben (1953), a Különös ismertetőjelben (1955).
Az 1956-ban, Keleti Márton rendezésében készült Csodacsatárban riportert alakít.
A Futbóliában játszódó történet lényegében egy ostoba politikai rendszer paródiája.
A Nemzeti Színház személyzetise 1952-ben fejlődőképes ifjú színészként jellemezte Sinkovits Imrét, miközben személyiségében akkor is, később is ott feszültek a maga által megnevezett „rétegellentétek."
Ablonczy László írta ennek kapcsán:
(...) Tehetsége idővel már bátorította is, és csínyeket eszelt ki; a Csongor és Tünde egyik előadásán például csillagszórót szerelt maga és ördögtársai farkára, és fényes tűzijátékkal toppantak színpadra. Többször késett, ezért az 1955. január 17-ei társulati ülésen Major megfeddte a „tehetséges fiatalembert"; valójában a filmezés okozta a sorozatos mulasztását, s egész havi fizetésének megvonására büntették.(...) A büntetés aránytalansága ellen Gombos Kati vétózott az igazgatónál, és Major félhavira mérsékelte a büntetést.(...) Az évadvégi társulati ülésen, 1955. május 16-án is Major beszédének egyik tárgya volt Sinkovits Imre: a Tragédia egyik előadásán, a római színben felfeküdt a ravatalra. Vélhető, nemcsak az előadáson, de Major feddő filippikájára is általános jókedv tört ki a társulat körében, mert az igazgató így fogalmazott: „Sinkovits Imre színházunk egyik komoly ígérete. Valamennyien szeretjük őt...Elvtársak, ez egyáltalában nem humoros. Az a légkör rossz, ahol ilyesmi egyáltalán előfordulhat. Az ember szégyenli magát, hogy fiatal művészeknél ilyen fegyelmezetlenség előfordulhat (...) Berczeller Antal üzemigazgató a minisztériumnak küldött jelentésében 1956. június 8-án így összegezte Sinkovits Imre ötéves tagságát: „Nevezett egyike a legtehetségesebb fiatal művészeinknek. Szorgalma, kötelességtudása, az a törekvése, hogy művészi feladatait magas színvonalon oldja meg, példás. Munkatársaihoz való viszonya jó, készségesen segíti őket, és ezért becsülik és szeretik. Politikai magatartása jó, de elméleti képzettségét fokozni kellene."
Ablonczy László lejegyezte, hogy Sinkovits Imre az ötvenes évek derekáig igyekezett távol tartani magát korának politikai történéseitől:
A Szabad Nép-félórák nem élesítették pártos ambícióját, de az 1953-as enyhülés sem érintette meg. Templomba járt vasárnaponként, s őrizte magát és családját, mert a szakmai és családi-emberi életben maradás vezette.
Sinkovits Imre igazságérzete azonban bizonyos helyzetekben erősebbnek bizonyult az életösztönnél.
1955. október 18-án más művészek mellett a Nemzeti Színház ismert művészei is - Major Tamás, Olthy Magda, Mészáros Ági, Bessenyei Ferenc – aláírják azt a Központi Vezetőségnek címzett memorandumot, amely az antidemokratikus vezetés és a szellemi, művészi életet bénító politika ellen tiltakozik. /Rákosi ekkoriban már évek óta hatalmi harcban áll Nagy Imrével, aki 1953-ban átvette tőle a kormányfői posztot, s bár még Rákosi a párt első titkára, túl van a „fénykorán". Sz. Á./
Rákosi ezt követően behívatta a Nemzeti delegációját, ám nem jutottak dűlőre. A találkozó végén Rákosi nyájaskodni próbált, s azt mondta:
Játszanak csak bátran, a Párt fogja a kezüket!
Bessenyei Ferenc azt felelte:
Rákosi elvtárs! Csak az egyiket, mert a másikkal dolgozni szeretnénk."
Sinkovits Imre nem volt jelen a találkozón, a petíciót sem szignálta.
Ám tud a történtekről, ahogy a dogmatizmus és sematizmus ellen tiltakozó írók közgyűléséről is. A történések arra inspirálják, hogy megpróbáljon szembenézni a múltjával, s művészi helyzetével az adott körülmények között.
1956 október 3-án kezd naplót írni egy 4 forint tíz filléres kockás füzetbe. A bevezetőjében a következőket jegyzi le:
Naplót írni, de régen kellene! Immáron az idő behozhatatlan távolságba hagyta életem legszebb reményeit. „Verba volent, scripta moment". E közmondás igazságát mi sem bizonyítja jobban, hogy hiányos memóriám, 6 évi latin tanulás teljesen elveszett, múltba tűnt anyagából mégis megőrizte az ante, apud, ad adversam társaságában, egy-két memoriter pár soros foszlánya között (aurea primo sata est, aetes que onidice nulla stb.) Jajj, de hogy mit jelent!? Nem tudom már. Ám itt egy másik, melynek igazsága ugyancsak bebizonyosodott, ha jobban a mélyére nézünk: „Inter anna! Silent musae". A fegyverek közt hallgatnak a múzsák! Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a napokban lezajlott íróközgyűlés anyaga. No de bevezetőnek ennyi éppen elég, egy nem bestsellernek induló írás elé. Talán az lesz a legjobb, ha belevágunk, egyenesen a sűrűjébe, hogy is kezdtem, s ha újra kezdeném, másként csinálnám-e?
A bevezetőt követő első bejegyzés anyai nagyapjának, Göndöcs Lajosnak sorsát idézi fel. Aztán hetekig nem ír új bejegyzést.
A következő, október 25-i sorok pedig már nem csak a magántörténet részei.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!