És akkor jöjjön a tételmondatom: a könyv elveszítette a magától értetődő utalásegészét. Hiába komplex információhordozó tárgy, az okoskütyük és az ébredező mesterséges intelligencia multiverzumában a Gutenberg-galaxis csak egy univerzum a lehetséges világok között. És én, a Gutenberg-galaxis magyar planétájának ősembere riadt kíváncsian nézem a féreglyukakon érkezőket, remélem távozásukat. Ülök a barlangomban, és a téridővándorok ajándékozta okoskészülékemen pötyögöm ezeket a sorokat. És mivel így írok, úgy érzem, hogy a barlangom tulajdonképpen csak okosképernyőkből álló üvegkalicka.
Ez a bajom.
Eltűntek a könyvtéglák a könyvfalból - és a legnagyobb rémületünkre az elménk ezáltal nem nyitottá vált, hanem megszűnt elménknek lenni. Az akárki gondolkodik helyettünk, az akárki beszél belőlünk, az akárki mindig valami más, az akárki tehát senki. Az akárki mondandója ma mindösszesen annyi, hogy mi mindannyian ökológiai lábnyomok vagyunk.
Azért még mielőtt kollektív öngyilkosságot követnénk el mi, Gutenberg-gyerekek, még tegyünk fel egy kérdést: ha megszólal a könyv, kinek a hangján szólal meg?
Ezért vagyunk ma itt. Mert egy dolgot biztosan nem lehet leprogramozni, mert rajtad kívül senki nem hallja: a te belső hangodat.