Itthon világszínvonalon

Az MTA 2007-ben átalakuló kutatócsoporti rendszeréről szóló interjúsorozatot indítunk honlapunkon. Elsőként Tamás Gábor neurobiológust, kutatócsoport-vezetőt kérdeztük.

Az akadémiai kutatócsoportok működtetésének célja, hogy olyan kutatásokhoz nyújtsanak forrást, melyekre az egyetemek és a tanszékek költségvetéséből nem telik. Az Ön személye viszont összeköti az egyetemi struktúrát az akadémiai kutatócsoport-struktúrával. Támogatja-e az egyik szerep a másikat?
- A két szerepet mindenképpen össze lehet egyeztetni, és támogatja is egyik a másikat. Egy egyetemi oktatónak alapvetően feladata az, hogy magas szinten kutasson, illetve nem lehet senkiből úgy színvonalas oktató, hogy ne ismerje legalábbis egy szakterületnek a világszínvonalú irodalmát, vagy adott esetben ne legyen annak világszínvonalú művelője. Mindenképpen szükséges tehát ez a fajta kölcsönhatás a kutatás és az oktatás között.

Azt hiszem, hogy egy akadémiai kutatócsoport például egy akadémiai kutatóintézetben működő kutatócsoporthoz képest azért is van szerencsésebb helyzetben, mert sokkal közvetlenebb a kapcsolata a hallgatókkal, sokkal jobb lehetőségei vannak az ifjú tehetségek felismerésére, kinevelésére. Nem kell másik intézménybe átkalandoznia az egyetemistának ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön a magas színvonalú tudománnyal. Ezért jómagam úgy gondolom, ez lenne a legszerencsésebb formája a tudomány művelésének, mint ahogy nagyon sok országban, melyek a hangsúlyt az egyetemeken folyó kutatásra fektetik, így is történik. Persze sok olyan országot is lehetne példaként felhozni, ahol a két rendszer párhuzamosan működik nagyon hatékonyan.

A jelenleginél nagyobb hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy a hidat a két rendszer között ne csak az akadémiai kutatócsoportok biztosítsák, hanem legyenek olyan - mondjuk úgy - kutatóegyetemek az országban, melyeknek a kutatópotenciálja valóban összehasonlítható egy akadémiai kutatóintézet kutatópotenciáljával, és az egymás mellett működő rendszerek együtthatója a minőség emelését eredményezné. Vagyis ott mutatnánk meg a diákságnak, hogy miről is szól az igazi tudomány, ahol a hallgatók tanulnak, s nem kellene egy másik intézménybe átmenniük azért, hogy világszínvonalú tudósokkal kerüljenek kapcsolatba.

Az MTA nemrégiben kutatócsoportokat vont össze: az eddigi 171 helyett most 79 kutatócsoport működik az Akadémián. Hogyan befolyásolja a kutatócsoportok működését a struktúraváltás, körvonalazódik-e köztük valamiféle együttműködés?
- Erre nekem viszonylag kicsi a rálátásom, mert a mi esetünkben egy teljesen új kutatócsoport indult. Szerintem az a rigorózus, minőségelvű verseny, amelynek alapján megszületett a döntés, hogy mely kutatócsoportokat támogatja az Akadémia, és melyek támogatását szünteti meg, mindenképpen a teljesítmény és a színvonal emelése felé tolja el a rendszert. Nyilván másik kérdés, hogy valóban ennyi kutatócsoport van-e az országban, amely méltó a támogatásra. De - mint mondtam is - az akadémiai kutatócsoporti támogatás nem lehet egy valóban ütőképes kutatócsoport fő támogatási forrása, legalábbis a természettudományok területén semmiképpen.

Ami a kutatócsoportok együttműködését illeti: nem hiszem, hogy a magyar kutatócsoportok közötti együttműködéssel különösebb probléma lett volna eddig. Egy-egy szakterület munkacsoportjai jól ismerik egymást. Amikor multidiszciplináris kutatásokra van szükség, célszerű megnézni, hogy milyen akadémiai kutatócsoportok vannak, amelyeknek a vizsgálódásai határterületen működnek, vagy amelyeknek kutatási témája az illető kutatás szempontjából sem közömbös. Nézetem szerint az MTA egyik fő célja is az lenne, hogy szerteágazó kutatási területeken dolgozó kutatókat hozzanak össze, és azokat nagyobb, ütőképesebb kutatási egységekké szervezzék.

Mint akadémiai kutatócsoport-vezetőt kérdezem: milyen szolgáltatásokat várna el ebben a minőségében Ön az Akadémiától?
- Az egyik éppen az lenne, amire az imént utaltam: tudniillik az, hogy elősegítse a multidiszciplináris kutatások együttműködését. Egyetlen kutatócsoport sok esetben nem is elég ahhoz, hogy egy igazán komplex problémát megoldjon, van, hogy még egy egész kutatóintézet sem. Persze nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amely lehetővé teszi, hogy az itthon rendelkezésre álló forrásokból világszínvonalú kutatások folyhassanak. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha megint visszakanyarodnánk a sokat hangoztatott problémához, hogy kevés pénzből hogyan lehet jó tudományt csinálni. Mégis be kell látni, hogy ez hosszú távon lehetetlen, és ezt a gondot a döntéshozóknak mérlegelniük kell: vajon hány évig bírja még a magyar kutatási rendszer, a kutatók hivatástudata és anyagi értelemben vett alulbecsültsége ezt a nyomást, akik még ilyen körülmények között is fenn tudják tartani a színvonalat? Eközben észre kell venni, hogy egyre több tehetség vándorol el az országból. Jómagam az MTA fontos feladatának tartanám, hogy olyan programmal álljon elő, amelynek célja a magyar tehetségek Magyarországon tartása, illetve a már külföldre vándoroltak hazahozatala lenne.