Háborút kiáltanak a törökök, és háborút kiáltanak a kurdok is a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) és a török kormány közötti feszültség miatt. A török hadsereg már az iraki határon átnyúló légi akciót is indított az általuk terroristának tartott kurd fegyveresek ellen, nem sokkal azután, hogy az ankarai parlament október közepén felhatalmazta a hadsereget: ha szükséges, a katonák átléphetik a török-iraki határt, és az Észak-Irakban fekvő kurd autonóm régió területén mérhetnek csapást a szélsőségesekre.
Maszúd Barzani kurd elnök szerint Ankara a PKK-val fennálló konfliktust ürügyként használja fel, hogy keresztbe tegyen az iraki kurdok egyre bővülő jólétének és függetlenségének. A törökök szerint ugyanakkor a PKK harcosai szabadon mozoghatnak az autonóm kurd régió területén, az ott található kiképzőtáborokban gyakorlatoznak, és onnan intéznek támadásokat török területek ellen, ezért az ellenük való fellépésre és vezetőik kiadására szólította fel Irakot, illetve a kurd régió vezetését. Ankara emellett azzal vádolja az iraki kurd vezetőket, hogy menedéket nyújtanak a gerilláknak. Az amerikai Michael Rubin, a térség egyik neokonzervatív szakértője egyenesen arról beszélt a CNN Türk televíziónak a múlt héten, hogy az Észak-Irakból eredő terrorizmusnak addig nem lesz vége, amíg "Barzani nem csatlakozik Öcalanhoz Imrali szigetén (ahol életfogytig tartó büntetését tölti a PKK vezetője), vagy el nem hagyja Észak-Irakot".
A párhuzam a két kurd vezető között nem minden alap nélkül való. Mindketten hosszas gerillaháborút vívtak népük szabadságáért az uralkodó kormányzat ellen. Ám míg Öcalan a többé-kevésbé demokratikusnak tekintett, a fejlett országok által elismert, NATO-tag és az USA térségbeli fontos szövetségese, Törökország ellen folytatott terrorista akciókban bővelkedő harcot, addig Barzani ennél sokkal ügyesebben manőverezett. Irak 2003-as amerikai megszállása például már az USA oldalán találta, jóllehet korábban olyanokkal is szövetségre lépett (1980-88 között Iránnal, 1996-ban Szaddám Huszeinnel), akik ma már nem szalonképesek az Egyesült Államok számára.
A függetlenséggel együtt született
Persze a kurdok nagy része számára így is ő a nemzeti önrendelkezés megteremtésének egyik élharcosa. Születésének dátuma is jelképes, mivel ugyanazon a napon, 1946 augusztus 16-án látta meg a napvilágot, amikor összehívták a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) alakuló kongresszusát. Ez a kurd függetlenség egyik ritka pillanata volt: az Irán által még abban az évben levert, eleinte szovjet támogatást is élvező mahabadi köztársaság rövid virágzása is ekorra esett. A két dátum véletlen egybeesésénél azonban sokal többet nyomott a latba, hogy apja a mahabadi köztársaság haderejének vezetője, a máig legendák övezte kurd szabadságharcos, Musztafa Barzani molla volt.
Szabadságharcos a hegyekben
Több képért kattintson!
Nem véletlen tehát, hogy nem volt még 16 éves, amikor beállt a halállal szembenéző pesmergákhoz (a pesmerga kifejezés körülbelül ezt jelenti kurdul), miután apja fegyveres felkelést kezdett az iraki kormány ellen mivel az nem tartotta be a kurdoknak tett nemzetiségi jogokra vonatkozó ígéreteit. A felkelés kirobanása mögött ugyanakkor állítólag a KGB is ott állt, amellyel 12 évnyi szovjetunióbeli száműzetése alatt került kapcsolatba Musztafa Barzani.
A fiú 1970-ben már maga vezette azt a tárgyalóküldöttséget, amelynek sikerült megállapodnia Bagdaddal az autonómia megadásáról, ám az ígéret megint beváltatlan marad. Az 1974-es újabb felkelést hamar leverte Szaddam Huszein. Az idős Barzani végül feladta, maga helyett pedig nem nevezett ki senkit vezérnek - még fiát, Maszúdot sem. A fiúnak így meg kellett várnia apja halálát, hogy helyére léphessen a KDP élén 1979-ben.
Szabadság- és testvérharc
Maszúd Barzani tovább vitte az apai örökséget a függetlenségi harcban. Az 1980-tól 1988-ig tartó Irak-iráni háborúban Irán oldalára áll. Az irakiak válaszul vegyi fegyverekkel irtották a kurdokat. Maszúd nem hagyta ki a következő ziccert sem: az 1991-es Öbö-lháború idején összeállt a rivális kurd pártokkal, és újra felkelést indítottak. Ez hozta meg végül a sikert: a Szaddám Huszein Irakját Kuvait lerohanása miatt móresre tanító USA és szövetségesei biztonsági és repüléstilalmi zónát hoztak létre a kurdok lakta területeken, akik ezzel gyakorlatilag megkapták az önrendelkezést.
Meg is próbáltak élni vele, ám a függetlenséget a hatalomért folyó terstvérharc és korrupciós botrányok árnyékolták be. Az 1992-es választásokon sem Maszúd Barzani, sem legnagyobb riválisa, a Kurdisztáni Hazafias Szövetséget (PUK) vezető Dzsalal Talabáni nem szerzett elegendő szavazatot, hogy ő lehessen az elnök. A feszültség végül polgárháborúba torkollik: egy, a török határon busás haszonnal működő vámállomáson kitört sikkasztási ügy miatt fegyverre kaptak a riválisok.
A testvérharc 1994-ben érte el tetőpontját, amikor Barzaniékat riválisaik kiűzték a közösen irányított kurd fővárosból, Erbilből. Maszúd előbb a kurdokkal ugyancsak nem kesztyűs kézzel bánó Törökországhoz, majd magához Szaddám Huszeinhez fordult segítségért, hogy felülkerekedjen ellenfelén. Végül két különálló egységre bontották az iraki kurd területeket, amely Irak 2003-as amerikai megszállását követően egyesült.