Akármi történik, itt maradunk

Egy ápoló, egy villanyszerelő és egy közlegény: hárman a kelet-ukrajnai Szlovjanszk szétlőtt összevisszaságából. Mindegyikük széttárja a karját, amikor a felelőst kéne megnevezni, a panaszuk viszont több mint érthető. Egy romokban álló klinika és egy felrobbantott híd árnyékában merengtünk a kelet-ukrajnai háború pusztításán és értelmetlenségén.

Soha meg nem mondanánk, hogy háborús területre utazunk: Kijevből néhány éve beszerzett Hyundai vonatokkal indulunk a 700 kilométerre keletre fekvő Kramatorszkba. Hat óra az út, nagyjából 3000 forint a vonatjegy: ezekkel a számokkal Magyarországon is bárhol kiegyeznénk.

A táj persze nem tartogat túl sok meglepetést, hiszen az ukrán nehézipar szívébe, a Donbasszba utazunk: lerobbant gyárak, szürke épületek, lepusztult táj mindenfelé, a borult, esős égbolt pedig csak ráerősít a posztszovjet életérzésre. Utóbbi Kramatorszkban csak fokozódik, néhány óra után világossá válik, hogy a 400 ezer fős betondzsungel még helyi mércével is az unalmasabb helyek közé tartozik.

Nagy előnye viszont, hogy a kelet-ukrajnai fronttól még éppen biztonságos távolságra, mintegy 50 kilométerre fekszik, igaz, egy Grad rakétavetővel azért okozhatnának meglepetést a „Donyecki Népköztársaságból”.

Szlovjanszk szitává lőtt helységnévtáblája. Oroszul, ukrán nemzeti színekben Fotó: Bielik István - Origo

Innen is üdvözöljük a minszki megállapodást, amely – elvileg – ennél nagyobb távolságot szabott meg a nehézfegyverek közti „senki földjének“. Kramatorszk amúgy szinte teljes épségben átvészelte a háborút, még úgy is, hogy az elmúlt évben gazdát cserélt: tavaly július óta ismét ukrán ellenőrzés alatt áll.

Romokban a szomszéd

Nem úgy a szomszédos Szlovjanszk – a két város közti szakaszt a helyiek csak halálútnak hívják –, ahol heves harcok voltak 2014 nyarán. Ennek legdurvább nyomait a helyi pszichoklinikán tapasztaljuk. A valaha kilenc osztállyal működő, 400 beteget gondozó és 300 dolgozót foglalkoztató intézményből mára egyhektárnyi torzó maradt, a düledező falú, leégett és beszakadt tetejű épületek folyosóin kémcsövek és orvosi papírok emlékeztetnek arra, hogy itt valaha embereket gyógyítottak.

Ennyi maradt a klinikából Fotó: Bielik István - Origo

Kezek, lábak mindenfelé

Az egyik épületnél előbb kutyaugatásra, aztán kiabálásra leszünk figyelmesek; nem gondoltuk volna, hogy bárkivel is találkozhatunk még itt. Néhány percen belül megjelenik egy 50 év körüli nő, és miután megnyugodott, hogy nem lopni jöttünk, belefog a panaszáradatba. „Amikor elfoglalták a várost, ide költöztek a szeparatisták, a hadsereg pedig két hónapon át harcolt velük – emlékszik vissza Alekszandra Ivanova.

Jól kódolható ukrán üzenet: a Donyecki Népköztársaság egyenlő a halállal Fotó: Bielik István - Origo

Bombázások is voltak, rettenetes volt az egész: kezek és lábak voltak mindenfelé, sok volt a civil áldozat.”

Mivel repülőjük csak az ukránoknak volt, világos a helyzet: „Talán téves információjuk volt” – mondja az asszony, aki 35 évig volt nővér a rommá lőtt intézményben.

35 év után sem adja fel a nővér Fotó: Bielik István - Origo

És a hűsége töretlen: most próbálnak újraindítani egy osztályt, de beteget legkorábban ősszel hozhatnak vissza, mert nincs fűtés és meleg víz, az elektromos rendszer pedig akadozik.

Fémtolvajok és a két ablak

Utóbbit a 39 éves szaki, Szerhij próbálja helyrehozni. Dohos, világítatlan műhelyében találunk rá. Nincs könnyű dolga: „A szeparatisták mindent elvittek, még a színesfémet is. Bárcsak eltörhetném a kezüket!” – morogja, de nem ez a legnagyobb baja, mert a házát szétlőtték a harcokban, feleségével és 12 éves fiával most a szüleinél kénytelen lakni.

Szerhij nem megy sehová Fotó: Bielik István - Origo

Azt mondja, a nemzetközi segélyszervezetektől kapott két ablakot, de ahhoz, hogy hazaköltözhessenek, legalább a tetőt és a fűtést helyre kell hozni. Szerhij azonban eltökélt:

„Nem megyünk sehova, akármi történik, itt maradunk.”

Azok a régi szép idők!

„Nem tudom, hogy kinek a hibájából történt ez – válaszolja Alekszandra Ivanonva, amikor arról kérdezem, hogy hibáztatja-e bármelyik oldalt. – Ez itt Ukrajna, de nem egyértelmű, hogy ki miatt fajulhatott idáig ez a testvérháború: sok orosz ismerősöm van, soha semmilyen vitám nem volt velük.”

Alekszandra Ivanova egykori munkahelye romjain Fotó: Bielik István - Origo

Muszáj megkérdeznem, nincs-e nosztalgiája:

„Régen minden jó volt: 16 kopejka volt a kenyér, volt munkánk, amiből megéltünk”

– mondja, de az látszik, hogy az egykori munkahelye jobban érdekli, hiszen például a nyugdíját most is megkapja, ellentétben a bányabaleset miatt leszázalékolt donyecki bátyjával, akin most a Donbassz egykor mindenható oligarchája, Rinat Ahmetov alapítványa segít: „Olyan szép volt itt, és mit csináltak belőle! Hol van ilyenkor a kormányunk, hogyan engedhették ezt?”

Kegyeshazug Közlegény

A kormányt – talán érthető okokból – most inkább a klinikához közeli Kazennyi Torec folyó hídjának őrzése érdekli. A szeparatisták által felrobbantott átkelő mellett most pontonhídon zajlik a forgalom, de a hadsereg jelentős erőkkel van jelen.

A folyóba robbantott szlovjanszki híd Fotó: Bielik István - Origo

Az épen maradt hídfőre a 21 éves közlegény, Szása kísér fel. „Két éve szolgálok a hadseregben, a jelenlegi szerződésem az év végéig szól“ – válaszolja lógó cigivel a szájában, ukrán zászlóval díszített Kalasnyikovját szorongatva.

A patrióta AK-47-es Fotó: Bielik István - Origo

Mivel még csak két hete van itt, és a gépkarabélyt is gyakorlásra használta eddig, inkább a családjáról kérdezem: „Most várjuk a második gyereket. Valamiből fel kell nevelni, így ha addig nem emelik a fizetésemet (1500 hrivnya, nagyjából 16 ezer forint – a szerk.), akkor leszerelek” – panaszolja a kirovohrádi közlegény. Szerinte, mivel a helyzet nagyon bonyolult, a háború még legalább egy évig eltart, az pedig számára kész tény, hogy

Oroszország nyíltan támogatja a szakadárokat.

Szása leszerel, ha nem fizetnek többet Fotó: Bielik István - Origo

A „nagyon bonyolult” helyzetből Szása kéthavonta egyszer szakadhat ki, amikor hazamehet a családjához. Már azokhoz, akiknek nem hazudik a hollétéről: „A szüleim úgy tudják, hogy a bázison vagyok Dnyipropetrovszkban. Nem akarom, hogy aggódjanak.”