Nyolc terepszínű osztrák busz áll libasorban Villachtól nem messze egy völgyben. Nincsenek rajtuk utasok. A legelső a most már alig használt határállomás folyosóján keresztül néz farkasszemet a 7 kilométeres Karawanken-alagúttal. Illetve nézne, ha a határállomás középső részét nem kerítették volna körbe fekete ponyvával lefedett paravánokkal. Az alagút azért különleges, mert nagyjából félúton kettészeli a szlovén–osztrák határ. A buszok várnak.
Hó és fenyves borítja a hegyeket körülöttünk. A nap épp most tűnt el az egyik magasabb csúcs mögött. Hétfő van, késő délután, és kezd nagyon hideg lenni. A buszok mellett katonai dzsipek és rendőrautók állnak, utóbbiak közül van, amelyik magyar. Az egyik buszsofőr leszáll rágyújtani, de hamar megbánja. Eldobja a dekket, mielőtt a felét elszívná.
Nagyjából ekkor buszok jönnek ki az alagútból. Ezek is nyolcan vannak, de nem egyszínűek, látszik rajtuk, hogy innen-onnan szalajtották őket. Szlovén rendszámuk van, és menekülteket szállítanak.
A buszvezetők nagy része egészségügyi maszkot visel.
Elgurulnak az ácsorgó osztrák buszok mellett, megfordulnak, melléjük sorakoznak, és párokat alkotnak velük. Az egyik osztrák katona kapuként nyitja ki az egyik ponyvázott paravánt. Az első két pár busz begurul a lezárt részre, és a „kapu” becsukódik mögöttük.
Ha az ember menekülteket akar látni a szerb–horvát határon fekvő Sid és Salzburg között, akkor erre csak akkor van esélye, ha elcsíp egy ilyen buszos randevút.
Ez egy csőrendszer, ami Szerbiától Ausztriáig tart”
– mondja Zsohár Zsuzsa, a Migration Aid korábbi szóvivője. A menekültek másfél nap alatt át is robognak az útba eső országokon. A „csőben” most már csak a „SIA-országokból” – Szíriából, Irakból és Afganisztánból – érkezők mehetnek végig, a többieket kiszűrik.
Sidből busszal és vonattal mennek Dobovára, a horvát–szlovén határra, ott átszállnak egy másik buszra, ami az osztrák határra viszi őket, onnan pedig általában Salzburg a következő állomás – meséli az egyik osztrák katona. A menekülteket tolmácsok szűrik Horvátországban és Ausztriában. Figyelik, hogy
az illető beszéli-e állítólagos hazája nyelvét, hogy a történetének megfelelő tájszólást használja-e,
és egy-két keresztkérdéssel azt is tesztelik, ismeri-e állítólagos otthona nevezetességeit. A nem SIA-országbelieket visszaküldik minden állomáson, egészen Szerbiáig.
Odabent, a paraván mögött a menekültek átszállnak a szlovén buszokról az osztrákokra. Olajozottan halad a dolog, nem tart tovább 20 percnél ellenőrzéssel, pisivel, cigivel, csomagpakolással. Az osztrák katonák azzal kezdik, hogy átpakolják a csomagtartó tartalmát. Eközben tolmácsok szállnak fel a buszokra, és eligazítják az embereket. A gyerekesek szállhatnak le először, sok van belőlük.
Utána ketten a busz ajtajában elkérik a leszállók papírjait, 2-3 másodpercig a papírokra merednek, majd bólintanak, és engedik leszállni az illetőt.
Ez már csak rutinellenőrzés”
– mondja az egyik tiszt. „Ezeket az embereket az összes útba eső európai országban átvilágították.”
Ezek után van pár szabad perc. A buszoktól nem messze egy asztalt tettek ki, rajta néhány karton ásványvíz. Aki észreveszi, vesz belőle. El lehet menni vécére a szabad ég alá kihelyezett budikba (körülbelül 30 van belőlük, egyik előtt sincs sorban állás), vagy el lehet szívni egy cigarettát. Ez a pár perc elég is mindenkinek. Sötétedik. Nem tudjuk, hogy hány fok van, de a Russia Today ősz újságírója szerint „ez csak mínusz 10”. A legtöbb menekült vastag kabátot visel, de mindenfelől gyerekek köhögése hallatszik.
Juszuf középiskolás volt Szíriában. Tanulni szeretne Németországban. A szülei és a húga otthon maradtak, de ha neki sikerül megvetnie a lábát Európában, a többiek is jönnének utána. Juszuf szunnita muszlim, és nem jelentene neki gondot egy keresztény kultúrában élni.
A keresztényekkel nincs semmi bajom. A síiták azok, akikkel nem lehet együtt élni.”
A legrosszabb a tengeren volt, a hidegben bőrig ázott, és halálfélelme volt a Törökországból Görögországba tartó csónakban. Ott azután 4 napot várt a regisztrációs papírjaira fedél nélkül, a hidegben, sárban. Macedóniában már jól bántak vele, tojást, gyümölcslevet, teát kaptak az ottani önkéntesektől.
Eddig tudunk beszélgetni. A buszokra gyorsan és hatékonyan terelik fel az embereket. Az osztrák katonák kedvesek, de határozottak. A csomagokból előkerülő ételt nem lehet a buszokra felvinni, és
felszedetik a csikket azzal, aki csak úgy a földre dobja.
A buszok 20 perc után indulnak tovább. Nyolc buszon 400 menekült érkezett és szállt át. Hétfőn 7 ilyen járat jött, azaz összesen mintegy 3000 ember. „Nem is olyan rég még 6-7 ezren jöttek egy nap” – mondja az osztrák tiszt.
Jön a következő két busz, és ugyanaz a protokoll. Csomagpakolás, papírvizslatás, vécé, cigi, ásványvíz, tovább.
Egy fiatal férfi az egyik fotóstól kér cigit. Ő is szír. Azt mondja, a szlovén rendőrök elkobozták a cigarettáját. Görögországban és Szerbiában is kapott egy-egy dokumentumot, de fogalma sincs, hogy mi lehet rajtuk, az egyiket görögül írták meg, a másikat szerbül. „Borzasztóan bántak velünk. Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában is. Üvöltöztek, taszigáltak. Most meg leszállok, és itt az egyik rendőr köszön, és megkérdezi, hogy érzem magam. Ez már egy jobb ország.”