„Azért jöttem, hogy kifejezzem támogatásomat azoknak, akik, immáron 3 hete egy civilizáció lerombolása ellen tiltakoznak," hangzott el a történelmi felhívás 1995. december 12-én a Lyon nevű pályaudvaron Párizsban. Pierre Bourdieu mondta ezt a sztrájkoló vasutasoknak, akik a konzervatív miniszterelnok, Alain Juppé szociális megszorításai és a tervezett nyugdíjreform ellen tiltakoztak (a Juppé-terv ellen). Az 1980-s évek vége felé, amely időszakot Félix Guattari, szélsőbaloldali filozófus szavaival élve „téli éveknek" is szokás nevezni, a kommunizmus bukásával egyidejűleg a baloldali marxizmus egyfajta megtisztuláson ment keresztül és az emberi jogok körüli liberális konszenzus hirdetésére „váltott" át. Ez a baloldal a Juppé-tervet követően ismét erőre kapott a szociális mozgalomban. A vezetésével szerkesztett, 80 ezer példányban eladott, azaz sikert aratott „A világ nyomora" (La Misère du monde) című esszé-gyűjteményben Bourdieu, a kritikai gondolatok guruja, erőre kapott és elővette a régi, Sartre óta az asztalfiókban heverő szokásokat és a baloldali értelmiségi ismét a nép lázadásának szóvivőjévé és támogatójává vált.
1970-ben az egzisztencialista filozófus, Sartre támogatásáról biztosította a billancourt-i Renault gyár sztrájkoló munkásait és azt szónokolta, hogy „az utcán akarok tanúságot tenni, mert értelmiségi vagyok és azt gondolom, hogy a nép és az értelmiség közötti kapcsolatot helyre kell állítani, úgy, ahogy az megvolt a XIX. században is". Ugyanezt vette át Bourdieu 1995-ben, amikor megtámadta Paul Ricœur-t, aki a Journal du Dimanche-nak adott interjújában foglalt állást a Juppé-terv elleni sztrájkkal szemben. „Ami ebben a válságban leginkább megérint, az az a világűrnyi távolság, ami a világ racionális megértése és az emberek mélyen húzódó vágyai között van" mondta akkor Paul Ricœur filozófus. Archetipikus beszéd volt ez Bourdieu szerint egy valójában reakciósan gondolkodó elit részéről, aki a saját technokrata meggyőződését a népi mozgalomhoz akarta kötni.
Az 1995-ös sztrájk végül is reflektorfénybe helyezte az ún. baloldali reformértelmiség és a baloldali radikálisok közötti háborút. A baloldali értelmiség ismét ráérzett a kollektív petíciók ízére és 1995. december 2-án megjelent egy felhívás, amelyet az ún. második reformbaloldal személyiségei írtak alá, vagy százan, köztük Pierre Rosanvallon, Alain Touraine, Michel Winock, Daniel Cohen és Jacques Le Goff, és védelmükbe vették a Juppé-tervet, mondván, hogy a reform megújíthatja és megjavíthatja az elavult szociális rendszert. Két héttel később a Le Monde-ban fizetett hirdetésként megjelent egy másik, az „Értelmiségiek felhívása a sztrájkolók védelmében" című kiáltvány, amit Bourdieu, Vidal-Naquet, Debray, Derrida, Boltanski és még több száz baloldali értelmiségi írt alá a sztrájkolókat támogatva, akiket az ellenállás további folytatásra biztatott.
(Eugénié Bastié természetesen sem pro, sem kontra nem foglal állást a szociológus Bourdieu vagy éppen a nyelvfilozófus Derrida életművével kapcsolatban, esszéjében őt értelemszerűen az 1995-ös sztrájkkal kapcsolatos véleményük érdekli.)
A „Gondolkodás és Politikai történelmünk 1962-2018" (Notre histoire intellectuelle et politique 1962-2018, Seuil) című könyvében Pierre Rosanvallon történész elemzi azt a történelmi pillanatot, amikor, ahogy ő nevezi, létrejön a „baloldali ellenállás". A szociális vívmányok megtartása ebben az ellenállásban fontosabbá válik, mint a szociális innováció és ezzel egyidejűleg az önszabályozás sem válik lényegessé. Miután Rosanvallon úgy ítélte meg, hogy a Juppé-féle reformban volt egy progresszista és szolidáris dimenzió is, sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a baloldal Bourdieu körül gyülekezett. Rosanvallon megfigyelte Bourdieu fejlődését is, ahogy az egyébként az uralkodó osztályok kezében eszközként szolgáló állami kritika felől elmozdult, a közszolgáltatás védelmét felhasználva, az állami kritika feltétlen elismerésének irányába. Alain Touraine szociológus „nagy elutasításnak" nevezi ezt az „elégedetlenséget" és „lázadást, amely nem képes pozitív követelésekké átalakulni." („Nagy elutasítás" (Le Grand Refus, Fayard)
Egy generációval később vajon mi a baloldali értelmiség pozíciója a kormányzat által javasolt nyugdíjreformmal kapcsolatban? - teszi fel a kérdést Eugénie Bastié. A Le Monde-ban december 5-én, az egész országot megbénító sztrájk első napján közzétett felhívásban 180-an biztosították támogatásukról a sztrájkolókat és foglaltak állást Macron nyugdíjreformja ellen, 1995-ös elődeikre hivatkozva. Két eltérés van az akkori kiáltvány szövege és a mai között: a mai írás inklúzíve utal a harcoló nőkre és férfiakra, továbbá tartalmaz egy ökológiai utalást is. A Russia Today-nek adott interjújában a radikális baloldal egyik legbefolyásosabb gondolkodója, Frédéric Lordon megerősítette, hogy a jelenlegi mozgalom valójában az egész világ ellen szól. Thomas Piketty, a baloldal legünnepeltebb francia közgazdásza szintén a sztrájkolók mellé állt. A bukott szocialista elnök, Francois Hollande utáni időszakot követő totális letargia után, amikor a baloldali gondolkodók lényegében csúnya kifejezéssel élve kivonták magukat a forgalomból, a sárgamellényes mozgalom hathatós „ébresztő" erejének köszönhetően mintha újra felvennék a kesztyűt a politikai arénában. Viszont hiába is keresnénk közöttük bárkit, aki támogatná Macron reformját, nem találunk ilyet. A nagy elutasítás a domináns opció, azaz a radikális baloldal egyeduralkodóvá vált a gondolatok mezején. Ugyan éppen Ricœur egyik tanítványa van hatalmon (Macron), de Bourdieu hívei egyre többen lesznek, miközben az ún. második baloldalnak nincsen örököse.
Hogy a baloldali gondolatok radikalizálódása, a reformbaloldali gondolkodás intellektuális kiüresedése, mondhatni halála - illetőleg a sárgamellényesek közé keveredő szélsőbaloldali anarchisták tombolása, a tüntetések erőszakossá válása között milyen összefüggés van, az külön érdemel egy elemzést.