A Panthéon Párizs Latin negyedében található, a XVIII. század második felében emelt nagyszabású klasszicista stílusban épített épület. Eredetileg templomnak szánták, és Párizs védőszentjének, Szent Genovévának ajánlották.
Építése 1758-ban kezdődött el XV. Lajos király utasítására, de anyagi okok miatt csak jóval később, 1790-ben készült el.
A templom a francia forradalom idején új funkciót kapott: a legdicsőbb franciák temetkezési csarnoka, mauzóleuma lett, és azóta is Franciaország nagyjainak temetkezési helyéül szolgál. Homlokzatán ma is olvasható a felirat: „A nagy embereknek, a hálás haza."
A Le Figaro azt írja, hogy Emmanuel Macron a közmegegyezés tárgyát képező, szintén I. világháborús veterán Maurice Genevoix-val egyszerre
tervezte Charles Péguy Panthéonba helyezését.
A ceremóniára 2020. november 11-én került volna sor, az ismeretlen katona 100 éves évfordulója ünneplésével egyidejűleg.
Valójában csak arról lett volna szó, hogy Péguy, a Villeroy-i temetőben levő földi maradványainak áthelyezése nélkül egy emléktáblát kap a Panthéonban, és ehhez most a család is beleegyezését adta.
Addigra viszont kiderült, hogy Macron eláll a javaslattól, és Péguy most sem kerülhet a Panthéonba.
Az ötletet eredetileg az Élysée (Államfői Hivatal) tanácsadója, Bruno Roger-Petit vetette fel, aki egyfajta „emlékezetügyi tanácsadóvá" is vált az elmúlt időszakban, és többek között a nemzeti megemlékezések, ünnepek lebonyolításáért is felelős. Állítólag tőle származik a „franciának lenni művészet" fordulat is, amit Macron többször is átvett beszédeiben.
A következő, Panthéonba helyezésre váró személyiségek között találjuk Appollinaire-t, a nagy költőt, a Bolero zeneszerzőjét, Ravelt vagy Claude Monet-t, a csodálatos impresszionista festőt.
Péguy Panthéonba emelését - ahogy írtuk - először De Gaulle próbálta meg, közvetlenül a második világháború után, 1945-ben.
Miután a kommunisták a velük szimpatizáló Romain Rolland-ot, a Nobel-díjas Sztálin-rajongó, szovjetbarát írót akarták a Panthéonba emelni, megakadályozták, hogy Péguy is oda kerüljön.
Ugyanezt próbálta meg Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök is 2011-ben, aki Patrick Buisson elnöki tanácsadó javaslatára vetette fel Péguy-t a Panthéonba helyezendők listájára.
Így írt erről Sarkozy egykori tanácsadója a köztársasági elnöki kabinet titkárának, Emmanuelle Mignon-nak: „ha csak egy nevet kellene javasolnom az Elnöknek, az Péguy lenne. Miközben ezt írom, rájöttem arra is, hogy miért nem lesz mégsem lehetséges, pedig valahol mégis jobb lenne (Péguy-nek) a Panthéonban. Ahol most van, az a hely nyirkos, sötét, és kevesebben látogatják, mint a Panthéont". (A Villeroy-i tömegsírról van szó, ahová Péguy-t a halálakor több katonatársával együtt eltemették.)
Akkor azért nem kerülhetett sor erre, mert Péguy családja nem járult hozzá.
Ha most sikerült volna Péguy-t és Genevoix-t együtt a Panthéonba helyezni, az egy nagyon erős szimbólum lett volna, vélekedik Eugenié Bastié.
A két első világháborús hős, együtt, az egyik, aki hősi halált halt és a másik, aki túlélte a borzalmakat. Macron azonban nem vállalta.
A Le Figarónak sikerült elérnie Péguy családját, akik nagyon kedvezően fogadták Macron eredeti javaslatát. A „L'Amitié Charles Péguy" („Péguy-i barátai") nevű, Péguy életművét gondozó közösség és kiadvány alelnöke, Éric Thiers szintén támogatta a tervet, és azt mondta, hogy még ha nem is vitték volna át a Panthéonba Péguy földi maradványait, egy november 11-i megemlékezés, mindenféle politikai hatásvadászat nélkül, kiváló alkalom lehetett volna Charles Péguy újra köztudatba hozatalára, arra, hogy megismerjék minden arcát, egészen a Dreyfust támogató író-költőtől a csatatéren halált halt hősig.
Ugyanakkor a javaslat nem aratott egyértelmű tetszést az Élysée-n belül sem.
Joseph Zimet, Macron kommunikációs tanácsadója, a Genevoix családhoz közel álló politikus, egyáltalán nem érezte magáénak az ügyet, sőt ellene volt.
Vajon attól félt, hogy Péguy Panthéonba emelése árnyékot vet Genevoix-ra?
- tette fel a kérdést Eugénie Bastié. Zimet azt állította, hogy nem Péguy ellen foglalt állást, de azt hozzátette, hogy Péguy jóval komplikáltabb eset, mint Genevoix. Utóbbi sokkal inkább konszenzust teremt a francia társadalomban, ráadásul Macron gyerekként nagyanyja térdén ülve olvasta Genevoix műveit.
Érdekes az is, teszi hozzá a fiatal esszéírónő, hogy François Bayrou, aki Macron egyik legfőbb szövetségesének számít, és a centrista Demokrata Mozgalom (Modem) vezetője, és aki Bastié szerint ideológiai alapokon talán a Péguy-hez legközelebb álló francia politikusnak tekinthető, egyáltalán nem volt lelkes az ötlettől.
Bayrou véleménye alapján „Péguy nem egy olyan ember, aki a fennálló hatalomtól elismerést várna, ő egy igazi lázadó. Jobb, ha a vesztesek között marad, és nem kerül át a nyertesek közé" - fejtette ki furcsa álláspontját a Le Figarónak.
A kérdésben már döntöttek. Macron egyébként
nemrégiben együtt ebédelt Maurice Genevoix unokáival, ezzel is előkészítve az író Panthéonba emelését. Péguy-ről pedig már szó sincsen.
Charles Péguy (1873-1914) francia író, költő, folyóirat-szerkesztő pályafutása egészen rendkívülinek nevezhető. Az anyagi javakban mindig szűkölködő, de soha sem nélkülöző, egyszerű szülőktől származó Péguy gyerekkorában katolikus, puritán neveltetést kapott.
Ennek ellenére
antiklerikális, elkötelezett militánsként eleinte a szocialista tanítások és ideológia hívévé vált, majd harcosan kiállt Dreyfus mellett, és háborút hirdetett az antiszemitizmus ellen.
Alig múlt 30 éves, amikor visszatér gyökereihez, a katolikus és a elkötelezetten nemzeti eszmékhez, megindító és máig ható könyvet írt Jeanne d'Arc-ról, a nemzeti hősről, aki élete végéig egyfajta példaképszerepet töltött be.
A francia baloldal soha nem tudta megbocsátani neki, hogy nemzeti alapokra helyezkedett,
egyike volt azon francia íróknak, akik az ország múltját és egyben jövőjét is a zsidó-keresztény hagyományokhoz, és a görög-római szellemi örökséghez kötötte.
A baloldalt, ezen belül is a szocializmust, rendkívül súlyos kritikával illette „A pénz" (L'Argent) című nagy hatású esszéjében, arra a következtésre jutva, hogy
a szocializmus nem más, mint a francia burzsoá entellektüelek hazugsága, és ők azok, akik elhintették a szabotázs, a munka és a haza dezertációjának, azaz a hazaárulásnak a gyakorlatát Franciaországban.
Ők azok, „akik elhitették az emberekkel, hogy ez a szocializmus, és a forradalom".
1914. szeptember 5-én esett el, szinte az első világháború első halottjaként, katonatársai szerint utolsó szavai ezek voltak:
Istenem, a gyerekeim...
négy kisgyereket hagyott maga után, az utolsó már halála után született.
A 2020. novemberi 11-i ünnepségen Macron döntése szerint a Panthéonba kerülő Genevoix (1890-1980), közismert francia író szintén az első világháborúban harcolt, súlyos sebesüléssel (70 százalékos rokkantsággal és balkezének elvesztésével) 1915-ben szerelték le.
1946-ban a Francia Tudományos Akadémia tagjai közé választották, amelynek örökös titkári tisztségét töltötte be 1958-tól. Írói munkásságát szokás Maupassant-hoz hasonlítani azzal a megjegyzéssel, hogy írásai „kevésbé keserűek, és humánusabbak", mint nagy elődjei.
Értelmetlen olyasmit kijelenteni, hogy egyik vagy másik művész vagy gondolkodó-e a nagyobb, a mai konzervatív gondolkodásban egyre fontosabb szerepet kapnak Péguy művei, és szintén tény, hogy Genevoix sem életében, sem halálában nem irritálta a baloldalt. Minden bizonnyal ezek a tények is hozzájárultak Macron döntéséhez. A legnagyobbnak tartott, halál utáni hivatalos dicsőségben Genevoix részesül, Péguy nem. Legalábbis egyelőre nem.