A United 232-es járata 296 emberrel a fedélzetén 1989 július 19-én Denverből tartott Chicagóba, amikor a DC-10-es repülőgép középső hajtóműve szétrobbant.
Egy gyártási hibás forgórész szakadt szét,
a nagy sebességgel forgó turbinalapát darabjai repeszekként csapódtak be a hajtómű közvetlen környezetébe.
70 kisebb-nagyobb fémdarabot később a függőleges vezérsíkban találtak meg.
A robbanás a gép mindhárom, egymástól független hidraulikarendszerét tönkretette.
A vezetékek kilyukadtak, a hidraulika folyadék percek alatt elfolyt – a hatalmas utasszállító kormányait többé nem lehetett mozgatni.
Egyszer azt mondta nekem egy mérnök, annak az esélye, hogy egyszerre mindhárom rendszer használhatatlanná váljon, egy az egymilliárdhoz. De ezen a napon megtörtént a lehetetlen. 37 ezer láb magasságban egyszer csak nem volt csűrőkormány, oldalkormány, magassági kormánylapok, de elvesztettük a fékszárnyat, az orrsegédszárnyat, a spoilereket, az orrkerék-kormányzást és a kerékféket is, ami a leszálláshoz vagy a megálláshoz kell. Egyszerűen mindent elvesztettünk, amivel irányítani lehet a gépet. Úgyhogy nem maradt túl sok eszköz a kezünkben a túléléshez
– mondta később Haynes kapitány.
Az utasok és a pilóták szerencséjére a fedélzeten volt Dennis Fitch kapitány, akit egy korábbi katasztrófa óta foglalkoztatott a kérdés: lehet-e csak a hajtóművekkel irányítani egy utasszállítót? Olyannyira nem hagyta nyugodni ez a gondolat, hogy
szimulátorban is gyakorolta a hajtóműves kormányzást.
Fitch csatlakozott a személyzethez a pilótafülkében. Haynes kapitány örömmel fogadta az önkéntest, és tekintettel a tapasztalataira, őt bízta meg a kormányzással, vagyis a gázkarok mozgatásával. Fitch letérdelt a konzol mögé, hogy jobban elérje a gázkarokat, és hol a bal, hol a jobb oldali hajtóművet használta az iránytartásra.
Az óriásgép közel 200 tonnáját brutálisan nehéz volt irányítani, ráadásul
balra szinte lehetetlen volt fordulni a sérült géppel,
ezért a kényszerleszálláshoz kijelölt repülőtér megközelítésekor inkább kétszer is majdnem teljes kört tettek meg jobbra, és így kerültek a helyes irányba egy rövid balforduló helyett.
A leszállópályát így sem sikerült tökéletesen elérni, a gép eltért a pálya tengelyétől.
Haynes kapitány ennek ellenére 2 perccel a földet érés előtt még viccelt az irányítással,
az utasoknak pedig azt mondta a fedélzeti utastájékoztató rendszerben, hogy készüljenek fel, mert elég kellemetlen landolás következik.
A leszállópálya előtt a DC-10 jobbra dőlt.
A kapitány így írta le a földet érés pillanatát.
300 láb magasságban a gép úgy döntött, hogy leadja az orrát. A függőleges sebességünk megnőtt, és becsapódtunk a talajba.
A DC-10-es az előírt 140 csomós (260 km/h) sebesség és 300 láb/perc (1,5 m/s) süllyedés helyett 220 csomó (410 km/h) és 1850 láb/perc (9,5 m/s) süllyedéssel ért földet, mert a fékszárnyak hiányában ennél kisebb sebességnél lezuhant volna.
A jobb szárny nekiütközött a földnek.
A kiszakadt szárnytartályban levő kerozin azonnal meggyulladt. Ahogy a gép becsapódott, a farokrész és a jobb szárny leszakadt. A törzs fejjel lefelé fordulva csúszott tovább a pálya mellett kukoricásban.
A pilótafülke is leszakadt, ezt csak a becsapódás után 35 perccel később találták meg.
Amikor a kórházban megtudtam, hogy 112 ember meghalt, összeomlottam. Odaadtam volna a saját életemet, csak hogy egyet is megmentsek közülük
– mondta később Fitch.
A katasztrófát csodával határos módon 184 ember túlélte,
köztük a három pilóta és a fedélzeti mérnök a pilótafülkében. A személyzetet kitüntették a hősiességükért, Haynes kapitány pedig a személyzeti erőforrás gazdálkodás (Crew Resource Management) szószólója lett. A baleset előtt ugyanis elvégzett egy ilyen tanfolyamot, és ennek a tapasztalatait fel tudta használni a 232-es járaton: elfogadta a külső segítséget, nem akart diktátorként dönteni, és elosztotta a feladatokat.
A három pilóta és a fedélzeti mérnök a gyógyulása után mind visszatért a repülésbe.
Cikkünk folytadódik a következő oldalon.