1941 októberében az új-zélandi haditengerészet hivatalosan átvette egy brit hajógyártól a legújabb aknaszedőjét, a Kiwi nevű, alig 50 méter hosszú, 600 tonnás hajócskát, amelyet zseb-korvettként aposztrofáltak. A kis hadihajó alig volt nagyobb egy folyami járőrhajónál, egyetlen, ósdi, első világháborús, 102 mm-es löveggel szerelték fel, továbbá kapott 40 vízibombát és néhány géppuskát is. A Kiwi teljes gőz esetén elérte a szédítő 13 csomó, azaz 24 kilométer per óra sebességet, ami egy akkori teherhajó közepes sebességének felelt meg.
A kis hajó parancsnoka Gordon Bridson korvettkapitány lett, neki kellett hazavinnie a Kiwit a testvérhajójával, a Moával együtt, a Csendes-óceánra. A két zseb-korvett egy nagy konvojhoz csatlakozott, amelynek a legvégére sorolták be őket, az utolsó biztosító hajókként.
Az út életveszélyesnek ígérkezett az U-bootoktől hemzsegő Atlanti-óceánon. De Bridson kapitány tévedett, mert nem a német tengeralattjárók jelentették a legnagyobb fenyegetést, hanem a XX. században regisztrált legbrutálisabb hurrikán.
A vihar Izlandtól délre csapott le a konvojra.
A borzalmas forgószélben 25 méteres hullámokkal kellett megküzdeniük a hajóknak.
A fedélzetre tilos volt kimenni, mert másodperceken belül a viharos tengerben találhatta magát a legrutinosabb matróz is. Aztán 1942. január 9-én a Kiwi egy óceáni óriáshullámmal, egy szörnyhullámmal találta magát szemben.
Az iszonyatos erejű víztömeg a levegőbe hajította a kis hajót, amely majdnem elsüllyedt, amikor visszaesett a hullámvölgybe.
A következő fotó később készült, de jól mutatja, hogy valóban akár fel is dobhat egy kisebb hadihajót egy erős hullám, míg egy csatahajó könnyebben megbirkózhat a viharos tengerrel.
A Kiwi ilyen viszontagságok után érkezett haza, az új-zélandi vizekre, és kezdte meg szolgálatát a japánokkal szemben.
Ez idő alatt a legénység egy láda gin ellenében engedélyt kapott arra az amerikai flottától, hogy egy, a sekély vízben elsüllyedt amerikai hajóról leszereljen pár alig használt 20 mm-es Oerlikon gépágyút.
Az együtt járőröző két hajó személyzete boldog volt az ütőerő ilyen jelentős növekedése nyomán.
Egy évvel az emlékezetes Atlanti-óceáni repülése után a Kiwi – természetesen a Moa társaságában – részt vett a guadalcanali csatában. 1943. január 29-én a Kamimbo-öbölben járőröztek, amikor este 9 óra körül az ASDiC-készülék (a szonár korabeli neve) célpontot jelzett a víz alatt. A Kiwi ledobott hat vízibombát, majd úgy helyezkedett, hogy a Moa irányítása alapján másik irányból is megsorozhassa.
A kis új-zélandi hajók nem tudták, hogy a célpontjuk a hatalmas, náluk háromszor nagyobb I-1 japán tengeralattjáró volt, amely az övékénél nagyobb, 18 csomós, azaz 33 kilométer per órás sebességet érhetett el a felszínen.
Mindkét támadás pontos volt, és az I-1 komoly sérüléseket szenvedett, ezért Szakamotó kapitány a felszínre emelkedett és megpróbált így elmenekülni. Mivel azonban csak az egyik dízelmotorja működött, a Kiwi és a Moa egyre közelebb ért hozzá. A japán kapitány a fedélzeti ágyúhoz és a géppuskákhoz rendelte a kezelőket, de a két kis új-zélandi hajó a ginért beszerzett gépágyúkkal golyózáport zúdított a japánokra. Az antik 102 mm-s ágyúk is tüzelni kezdtek, így nemsokára a tengeralattjáró fedélzetén csak holttestek hevertek, köztük a kapitányé is. A híd teljes személyzete is meghalt.
Ekkor Korida Szadajosi, a torpedókért felelős tiszt vette át a parancsokságot. Újabb matrózokat rendelt az ágyúhoz és a toronyba puskákat hozatott fel.
Bridson kapitány látta, hogy a Kiwi és a Moa gyengécske fegyverzete kevés lesz az erős japán hajó elsüllyesztéséhez.
A következő párbeszédet a csatáról szóló amerikai jelentésből idézzük. A szereplők: Bridson kapitány és a főgépész, akik a szócsövön keresztül kommunikáltak.
- Teljes gőz! Felkészülni az ütközésre!
- Mi a teendő, amikor nekiütköztünk?
- Fogalmam sincs, még sosem csináltam ilyet. Egy egész hétvégi eltávozást adok mindenkinek, ha mindent kifacsarnak a hajógépből. De ha le kell mennem a gépházba, maguknak annyi!
Az új-zélandi tengerészeknek kellett is a motiváció, mert az I-1 sokkal nagyobb volt, mint az ő hajóik. Végül a Kiwinek sikerült úgy manővereznie, hogy eltalálja a japán tengeralattjárót. Az aknaszedő a toronynál, a baloldalon ütközött az I-1-nek, és rettenetes, fémes csikorgással lyukat ütött rajta, de az folytatta a menekülést.
Erre Bridson kapitány egy hét eltávozást ígért a legénységnek egy következő ütközésért.
A Kiwi annak rendje és módja szerint újra nekirontott a tengeralattjárónak, és újra sérülést okozott a hajótesten. Az I-1 csak lelassult, de nem állt, hanem menekült tovább.
Olvasóink kitalálhatják, mi következett.
Bridson 10 nap szabadságot ígért, ha harmadszor is sikerül az ütközés.
Sikerült.
És negyedszerre is sikerült. Ekkor már 2 hét szabadság volt az ajánlat.
Ekkor Szakai Tosomi hadnagy, az I-1 navigátora, aki háromdanos kendómester volt, szamurájkarddal a kezében megpróbált felugrani a Kiwi fedélzetére, hogy lemészárolja az új-zélandiakat.
Ahogy azonban a Kiwi lecsúszott a tengeralattjáróról, Tosomi hadnagy beleesett a tengerbe. Szerencséje volt, mert azonnal visszahúzták az I-1-re.
A csata már egy órája zajlott. A Kiwi ósdi ágyúja és a gépágyúk túlmelegedtek, és maga az aknaszedő hajóteste is megsérült, ezért vissza kellett vonulnia. A Moa folytatta a szerencsétlen japánok üldözését, és addig hajszolta a menekülő, kilyuggatott tengeralattjárót, amíg az sziklazátonyra nem futott. A túlélő japán matrózok a partra úsztak.
A Kiwi legénységét hősként ünnepelték, amikor kikötött Aucklandben. Bridson kapitány betartotta az ígéretét, a matrózok megkapták a két hét szabadságot.