Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A lobbizás szereplőit ezért általában nem könnyű csoportos és nem csoportos szereplőkre különválasztani; ők azok, akik többnyire elmosni igyekeznek a határokat a valóban köz- és az inkább magán- vagy üzleti érdekek viszonylatában. Külső, független szemlélőként nem mindig látni a lobbizó szereplők és a képviselt érdekek mögötti tényleges motivációkat – legfeljebb az egyes tények és informális folyamatok kapcsán a felszínt lehet kapargatni –, amiként a sokszor magasszintű uniós politikusok céljai, valós szándékai sem mindig világosak. Egy ismert példa erre, hogy Soros György amerikai üzletember, a számtalan NGO-t pénzelő milliárdos filantróp az elmúlt években több alkalommal informális találkozókon, megbeszéléseken vehetett részt Frans Timmermansszal, az Európai Bizottság alelnökével, de más uniós biztosokkal is.
Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 11. cikk (2) bekezdése rögzíti, hogy „az intézmények az érdekképviseleti szervezetekkel és a civil társadalommal nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tartanak fenn”. Vagyis a szervezetek, egyesületek (és magánszemélyek) politikai döntéshozatalhoz való hozzájárulásának fontosságát elismerve, az általános átláthatóságot mondja ki. A (3) bekezdés szerint az Európai Bizottság az érintett felekkel „széles körű előzetes konzultációkat folytat”, vagyis az Unió alapszerződése kifejezetten előírja a konzultációt az eljárás során. Ugyanakkor a gyakorlat fényében kérdés, hogy a nyíltság, a transzparencia – és tegyük hozzá: a pluralizmus – mennyire szolgálnak tényleges alapjául ezeknek a rendszeres konzultációknak.
Az EUSZ 11. cikke általánosságban említi a párbeszédet és a konzultációkat, mint az érintetti és szakértői vélemények kikérésének formáját, amely így alapvetően a formális, külsőleges lobbitevékenységet foglalja magába. Azonban nem tartoznak ide az informális, az EUSZ. 11. cikkében foglalt elvárásokat és azzal megegyező szokásokat nem szabályszerűen, és nem pontosan követő konzultációk, amelyek esetén a jellegükből adódóan nem is törekednek erre, ezáltal nem is biztosítva teljes átláthatóságot az eljárás során.
A lobbizás és a korrupció közötti igazi különbség elvi szinten az, hogy a lobbisták megengedett eszközökkel lépnek fel érdekérvényesítő személyként vagy csoportként. Vagyis határozottan a befolyásolásra törekszenek, de ezt rábeszélés útján teszik, és nem élnek a korrupció jellemző eszközeivel. A nehéz átláthatóság azonban megadja annak a lehetőségét, hogy de facto egyre inkább elmosódjanak a határok a lobbizás és a korrupció között. A korrupt szereplők ugyanis aláássák a közösségi döntéshozatalt, és ők nem tisztességes eszközök használatával akarják megváltoztatni – sokszor kifejezetten a köz elképzelései ellenére – a jogszabályi és intézményi környezetet. A helyzetet az is bonyolítja, hogy mindez történhet úgy, hogy az elvileg nem megengedhető befolyásszerzést idővel mégis elfogadottá teszik, mégpedig oly módon, hogy politikusokkal és állandó bizottságok szakértőivel „megszállják” a közösségi intézményeket, és a pénzügyi nyomással jogosulatlan előnyökre építő, különböző befolyásszerző cselekvéseket – és azok céljainak megvalósítását – a jogi aktusok révén jogszerűvé teszik.
Az Európai Parlament ebben a körben fontos színtér, és a politikusok szintjén megmutatkozó befolyásolás egyik jellemző példáját Guy Verhofstadt korábbi belga miniszterelnök (a liberális EP-frakció 2009–2019 közötti vezetője) szolgáltatja. Verhofstadt a mai napig az APG Asset Management holland nyugdíjbefektető igazgatóságának tagja, továbbá 2012 óta a Sofina belga holdingtársaságigazgatóságának ún. független tagja – utóbbi vállalatcsoport a brüsszeli központja mellett szingapúri irodákkal is rendelkezik, és többek között a banki, biztosítási, telekommunikációs és energiaügyi területen játszik szerepet. Verhofstadt emellett az offshore céget is működtető, hajókezelési szolgáltatásokkal foglalkozó Exmar csoportigazgatóságában is független tag volt 2010 és 2016 között, és a politikus e tevékenységeiből származó bevételét legkevesebb 180 ezer euróra (azaz mintegy 70-75 millió forintra) becsülik évente. Frissebb pénzügyi nyilatkozata alapján Verhofstadt külső jövedelme a 13 ezer eurót is meghaladhatja havonta. Mindezek után nem csoda, hogy Guy Verhofstadt például a görög adósságprogram 2015-ös európai parlamenti vitájában egy energetikai cég és egy nyugdíjalap érdekében kezdte el zsarolni Görögországa akkori kormányfőjét, Aléxisz Cipraszt.
Az Európai Parlamenten és a teljes EU-s intézményrendszeren belüli befolyásszerzésben a határok elmosódása hálózatépítés révén (sőt legfőképpen ezen módon) történik, mégpedig az információk és források alapos megosztásával az egyes személyek, illetve csoportok között. Ők a döntően külső gazdasági-pénzügyi faktorok, vagyis a „megbízók” érdekében erősítik meg saját kapcsolataikat. Ez „természetesen” nem zárja ki az egyéni korrupció lehetőségét sem, sőt azt éppen maga a brüsszeli döntéshozatali rendszer (a lobbizást tekintve annak nem kellő szabályozottsága) teszi lehetővé.
A néppárti képviselőcsoport korábbi alelnöke, a 2009 és 2019 között EP-képviselő Lara Comi többek között egy munkatársával kötött hamis tanácsadói szerződés miatt indított OLAF-vizsgálat nyomán egyezett bele végül, hogy 126 ezereurót visszafizet az Európai Parlament részére. A négy vádpont közül kettő az Európai Parlamenttel kapcsolatos pénzügyi visszaélésre vonatkozott, a hamis tanácsadási ügy mellett azért is, mert az összeg kétharmadát váltotta be magának abból a pénzből, amelyet elvileg az akkreditált sajtófőnöknek kellett volna kiosztani.
Látható, hogy a felszínen van az EP mindennapjaiban a korrupció, illetve annak reális veszélye. Emellett ugyancsak problémát jelent, hogy csak megbecsülni lehet, hogy az Európai Parlament képviselőinek (jelenleg 705 személynek) mekkora hányada rendelkezik (számottevő) külső bevételekkel, az erre vonatkozó adatbázisok ugyanis arra tudnak legfeljebb támaszkodni, hogy a képviselők saját pénzügyi érdekeltségi nyilatkozataiból származó adatokalapján hány, illetve mekkora összegű ilyen bevételt vallottak be.
Például még 2019-ből származó adatok szerint a legutóbbi európai parlamenti választások után benyújtott pénzügyinyilatkozatok alapján 748 EP-képviselőből 521 nyilatkozott úgy, hogy (összességében) 1503 külső tevékenységet folytat, melyből 842 külső tevékenység anyagi ellentételezéssel is járt (a túlzott Brüsszel-kritikával nem vádolható liberális Transparency International adatai alapján is). Annak ellenére, hogy a pénzzel is járó külső tevékenységek az EP-képviselők kb. 30 százalékát érintették, az ezekből a tevékenységekből megszerzett külső jövedelmek – amelyeket értéktartományban kell bevallani – mindösszesen 6,3 millió és 16,2 millió euró közötti éves külső bevételt tettek ki.
A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozzon!
