Hiányzik az életemből a boldogság

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves levélíró!

Ahogy a Maga fejében is kezd fogalmazódni, hogy életük régóta két szálon fut, azt én megerősíteném. Élettársa problémája, hogy nem tudta kiheverni a szociális hierarchiában való lejjebb kerülést. Erről éppen a múltkor érintőlegesen írtam a depresszió evolúciós megközelítésében, itt megragadnám az alkalmat, hogy ismét kitérjek erre. A szociális dominancia megszerzéséhez mindenféle társas-szociális készségek szükségesek, elsőként is az a hit, hogy én több vagyok, mint mások. Aki ebben eléggé hinni tud és van elég ügyessége és készsége hozzá, az szépen emelkedik a társadalmi hierarchiában egészen addig, amíg nem jelentkeznek a pozíciójára riválisok. Ilyenkor a szociálisan domináns személy vereséget szenvedhet, és lejjebb kerül a társadalmi ranglétrán. Ez normál körülmények közt egy "depressziószerű" állapothoz vezet, amely nem azonos a pszichiátriai "depresszió" címkével, hanem mélyebb, antropológiai értelme van: rádöbbenti a személyt arra, hogy "ő már nem a régi", hogy ő is esendő, és barátkozzon meg új helyzetével, rendezkedjen be erre. Ez neki nagyon nem megy.

Élettársa egykoron vezérigazgató volt, kérdés, hogy szakmai rátermettsége vagy szociális kéSzségei és kapcsolatai révén-e. Természetesen csak spekulálok levele alapján, de az a gyanúm, hogy élettársa karrierje talán nem annyira szakmai kvalitásaira épült, és talán éppen ez okozta a vesztét. Minden politikai kurzusban vannak olyan emberek, akik magasra kerülnek, majd egy új kurzussal elvesztve pártfogóikat, visszasüllyednek egy alacsonyabb pozícióba. Persze ez a kis kitérő nem tartozik a lényeghez, csak egy magyarázó kísérlet arra, miért vallott élettársa aztán hét éven át kudarcot új állás szerzésével. De van itt egy másik, sokkal döntőbb ok, ami független szakmai rátermettségétől. És ez a veszteni nem tudása. Mondhatnám úgy is, evolúciósan nem jó alkalmazkodás, ha az ember nem tud beletörődni abba, hogy valamiért őrá már nincs szükség valamilyen pozícióban. De, mint minden emberben, élettársában is biztosan megannyi más képesség és lehetőség szunnyad, amit ő nem tudott kibontakoztatni a görcsös győzni akarása miatt. Ez jelenik meg a teniszezésben is, ami számára nem játék, hanem a győzelem lehetősége. Még az edzések is apró kis győzelmek voltak. Ha végignézi a világbajnokokat, soha nincs végső és örök győztes. Mindenki egy ideig a legjobb, aztán elfogadja, hogy az utána jövő generáció is kitermeli a legjobbat.

Élettársának életét tehát áthatja az a görcs, hogy nem akarja elfogadni, hogy a változó körülmények közt neki nem jár alanyi jogon a győzelem és a magas szociális pozíció. A sajnálatos tragikus eseményeket is mintha vereségnek élte volna meg, vagy legalábbis mintha volna egy ilyen olvasata is. Az új kiskutya pedig reváns a sorsnak, hogy "úgyis én győzök". Élettársa tragédiája tehát az, hogy eltékozolta éveit arra, hogy nem tudta elfogadni, most más életszerepet kell magának találnia. Ezen maga nem tud segíteni, mert ez az ő fejében lévő alapkonfliktus. Nem hiszem, hogy őneki egy állás kell, neki nyilván nem akármilyen állás jó. Ő nem hasznosnak, hanem győztesnek szeretné érezni magát.

A másik szál természetesen a maga sorsa. Leveléből úgy tűnik, maga azt az életstratégiát választotta, hogy aláveti magát egy domináns férfinek, szolgálja őt, s cserébe biztonságot és szeretetet kap. Ez a szerepe a csatába induló vezéreket otthon hűségesen váró asszonyok szerepe. Aki ezt a szerepet választja életstratégiának, annak viszont számolnia kellene azzal, hogy a vezér egy nap vesztesen tér meg, rangjától, hatalmától megfosztva. Úgy tűnik, maga arra áldozott éveket, hogy visszasegítse élettársát abba a pozícióba, amiért úgy csodálni tudta egykoron. Közben feláldozott egy születendő gyermeket, feláldozta önmaga építésének a lehetőségét, elfogadta, hogy mindig háttérbe van szorítva. Míg maga napi nyolc órát dolgozik egy nem kedvelt munkahelyen, nem kedvelt beosztásban, majd rohan haza szolgálni, addig élettársa keseregve teniszezni jár és keseregve, bár mások által talán irigyelhető módon, éli az életét megtakarított pénzéből.

Amint írja, élettársa meglehetősen önző ember, a maga szempontjai nem szempontok a számára. A maga hűsége és kitartása arra sem elég, hogy egy kiskutya beszerzése ne legyen fontosabb magánál. Én azt hiszem, ez volt az a pont, amikor maga végleg meghasonlott, és rádöbbent arra, hogy az az életstratégia, amit választott, "nagyon veszteséges". Az emberi kapcsolatok hosszú távon mindig akkor tartósak, ha kölcsönös előnyökkel járnak. Természetesen nem pénzre kell gondolni, hanem szeretetre, biztonságra, önmegvalósításra, az elfogadva levés érzésére. A tartós szolgálat és önalávető szerep megbetegítő hatású, mind lelkileg, mind testileg. Magának rá kellene ébrednie arra, hogy életével a halálos ágyán csak önmagának fog elszámolni, és akkor majd nem fogja már érteni, hogy miért tartott ki egy csak veszteséget hozó kapcsolatban. Miért kéri önmagán számon a hűséget és kitartást, és miért nem kéri számon élettársán azt, hogy maga miért mindig az utolsó a sorban. Vajon maga szerint élettársa tisztességesen jár el magával? Viszonoz valamit is abból, ami magának jó lenne? Az emberi kapcsolatokban rendkívül fontos az igazságosság egyensúlya. A kihasználtság, a háttérbe szorítás, az egyik fél önző, kisajátító, kizsákmányoló viselkedése hosszú távon mélyen igazságtalan helyzethez vezet, amely aztán ellenségességet és rejtett haragot szül. Azt hiszem, magánál már régóta gyűlik ez a harag.

Élettársa élete és egészsége nem a maga kezében van, hanem csakis az övében. Fordulhatna szakemberhez, ha nem érezné ezt megint vereségnek. Kezdhetne valami vállalkozást, vállalhatna valami értelmes elfoglaltságot és feladhatná végre az évek óta tartó önsajnálatot. A "vereség" attól vereség, hogy annak éli meg. Maga éveken át elhitette vele, hogy kapcsolatuk úgy jó, ahogy van. Közben maga kezdett ráébredni, hogy dehogyis jó, hogy magának még nem volna késő új életet kezdeni, elhagyni a süllyedő csatahajót. A maga életfeladata igenis a gyermek, a kibontakozás, a boldogság és szabadság keresése, nem pedig egy önmagát kudarcaiba bebörtönzo ember kiszolgálása.

Ha netán túl keményen fogalmaztam volna, olvassa át saját levelét, és meglátja, hogy csak lefordítottam egy másik nyelvre azt, amit maga írt. De a levelezésben az a jó, hogy ha nem ért egyet velem, nyugodtan gondolhatja azt, hogy tévedtem. Végül is, amit írtam, az tényleg csak egy lehetséges értelmezése életüknek.

Véleményét kíváncsian várom.

Üdvözlettel: Szendi Gábor