Gratulálunk, nyertél egy spanyolországi nyaralást!

Ti szaladtatok már el jámbornak mutatkozó, pár perc után mégis fejhangon kiabálva a lelkiismereteteket gyötrő, sokáig mellettetek lépdelő utcai hittérítő elől? Fogadtátok már meg, hogy soha többé nem engedtek küszöbön belülre senkit, aki nem megbeszélt időre jött, miután rendőri segítséggel kitessékeltétek az iroda ajtaján a verklidumát abba nem hagyó, portékáját a lépcsőházban is mutogató ügynököt? Vagy jelöltétek már önnönmagatokat Darwin-díjra, amiért naivan azt gondoltátok, tényleg nyertetek egy nyaralást, közben pedig csak egy timesharing előadásra paliztak be titeket?

Hát először is leült mellénk a díszsorfal egy zömök bástyája, Péter (szűk zakóján fityegő névtáblája szerint), aki a párom dühét, az én betojtságomat, de leginkább saját zavarát oldandó beszélgetést próbált generálni miközöttünk. Néha jegyzetelt is. Minthogy engem az efféle jegyzetelés általában kihoz a sodromból, így most is dacossá váltam, és kérdéseire fals válaszokat adtam. Párom nem hagyott egyedül, így Péter papírja megörökíthette, hogy én layout-színész vagyok, a párom eszköztároló egy építőipari bt.-ben, szabadidőnkben szeretünk gólyalábazni és párnacsatázni, nyaralni pedig Tralfamadorra készülünk (ezt én mondtam, hihi) a dédivel (ezt meg a párom, haha). Péter zavara ettől nem oldódott persze, de szerencsére a kínos csend beállta előtti másodpercben mikndannyiunk örömére elkezdődött az előadás.

A cégismertetőt egy diszkontkosztümös nő celebrálta, sajnos alapból láncfűrész hangon, de néha, amikor lényeges számadathoz vagy a cége nevéhez ért, hangja még hangosabbá és láncfűrészesebbé vált. Először azt vezette le számokkal, hogy mi, mindannyian, mennyire ostobán nyaralunk, csak költjük a vagon pénzt az Eiffel-toronyra meg a török Riviérára meg a vattacukorra, és emiatt a könnyelműség miatt ez a tétel tíz év alatt milliós kiadássá is dagadhat. Lássuk be végre, egyáltalán nem ér meg ennyit az a nyamvadt kis vastorony és társai. Hanem hát a timesharing, na, az már valami! És persze el is lett mondva. Hogy tudniillik én megvásárolok tőlük egy bütykösbogdányi apartmanszobát, ki tudja, milyet, de a lényeg, hogy kb. 2-3 millióért, plusz fizetek évi pár tízezret a lakás fenntartásáért, pár tízezret a javításokra, újabb pár tízezret valami nagyobb szervezetnek, ezért cserébe évente meghatározott alkalmakkor nyaralhatok a saját (rész)tulajdonomban, és mindezt száz évnél rövidebb idő előtt nem hagyhatom abba. A nyaralások oda-visszaútja persze nincs benne a költségekben, meg a vattacukor sem, meg a vidámpark-belépő sem. De még így is sokkal gazdaságosabb megoldás így nyaralni, mint csak úgy elutazni 2 forintért fapadossal bárhová, bármikor. Mert ha netán unom az apartmanom előtt elterülő szántás látványát, és más régióban szeretnék pihenni, teszem azt, Tahitin legyeztetni magam a fehér homokban, akkor csak meg kell várnom, míg egy tahiti illetékességű, timesharingbe kapcsolt bennszülött legyőzhetetlen vágyat nem érez az én bütykösbogdányi apartmanomban való pacalevésre, és máris cserélhetek vele akár egy hétre is, elutazhatok az ő nádkunyhójába. Hát ilyen egyszerű ez!

A fűrészhang leállítása után nem volt kérdése senkinek. Én azt hittem, végre kiszabadulhatunk innen. De nem. Edit közölte, videózni fogunk. Szerelmemnek hajnalig tartó szexet ígértem, ha azonnal otthagyjuk az egészet, de nem hatotta meg, maradtunk. És néztük könnycsordulós, néma röhögéssel a filmet. Ebben először énekelt egy férfi, szerelemről, meg valami bicikli is volt a sztoriban. Utána bemutatkozott, ő Témint Tamás, a híres énekes (életemben nem hallottam még a nevét, se a biciklis számát), de most a timesharinget fogja nekünk népszerűsíteni. És tényleg. A film 15 perce alatt Témint Tamás felolvasta papírból, milyen gyönyörű helyeken nyaralt, meg mennyire megéri ez anyagilag, néha dalbetétekkel színesítette a verbális meggyőzést, a szerkesztők pedig a szállodai ágyakról és ablakokról készült képeket a 70-es évek videóklipjeiből itt maradt vizuális áttűnésekkel bolondították meg. Akit ez sem hat meg, az már tényleg szívtelen! Mi már összekönnyeztünk egy-egy papírzsepit, és repesve vártuk, hogy elárulják, mennyiért lehetünk balekok.