Segítség, lopják a karácsonyomat!

A Nagy Karácsonyrabló Testvér minket is figyel. Minden óriásplakátról, minden újsághirdetésből és szórólapról ránk mosolyog kajánul, és szinte már kiabál velünk, zsarol, hogy adjuk neki csendes kis karácsonyunkat. De mi nem adjuk. Azért se!

1. mantra: Szülővárosomban vagyok, körülbelül hét évesen. Apunak három üveg sört vettem, mert egyrészt a három szent szám, másrészt a Kőbányai - úgy gondoltam - apunak szent ital. Már októberben beszereztem anyu és az összegyűjtött zsebpénzem segítségével az ajándékot, és már októbertől boldog vagyok, hogy milyen nagy örömet fogok én szerezni az apámnak. A meglepetést a család által gyakran nyitogatott, de egyébként is üveges ajtajú szekrénybe "dugom" (már akkor is makacs voltam, nem hallgattam anyura, makacsul hittem, jó kis rejtekhely az). Apu persze már az elrejtés napján észreveszi, de nem szól egész karácsonyig, viszont, mint utólag elárulta, hogy ne romoljon meg a sör, néha titokban kicseréli az eldugott Kőbányait egy-egy friss üvegre. Karácsonykor, mikor csillogó szemmel átadom neki a meglepetésem, amihez még Shakespeare-i mélységű sördalt is írtam, apám szemében könnyeket látok, a szívembe pedig örökre beíródik a kód: a karácsonynak ilyennek kell lennie.

2. mantra: A délutáni dugóban, vagy a hétvégi embertömegben vagyok. Előveszem a mobiltelefonomat, előkeresem a régi sms-eim közül azt a tavaly decemberi üzenetet, amit hithű arab barátomtól, Aditól kaptam. "békéss Karácsonyit és boldog új Evet kivánok!" Adi figyelmessége ma is megható és sokkal igazabb számomra, mint a hangzatos, ám üres "Fontos a világbéke" jelmondatok. Ugyanakkor az Adi generálta szituáció szórakoztató is, ha belegondoltok, mit lehet válaszolni egy ilyen üzenetre, ha a "viszontkívánom" kultúrtörténeti okokból ugye eleve kizárt.

3. mantra: Egyik kedvenc étkezdémben, a Krisna-tudatúak békés kis lelki szigetén vagyok. Már megettem az ebédemet, de még üldögélek egy kicsit. Hagynak, nem sürgetnek, nem siettetnek. Mantrázom. Hallgatom a végtelenül megnyugtató hare krisna éneket, magamba szívom a szantálfa füstölők illatát - és gyönyörködöm a keresztény ünnepet váró díszítőelem, a falon körbefutó, fenyőből készített girlandok látványában.

4. mantra. A pár évvel ezelőtti Szegeden vagyok. Felszállok a Széchenyi téren a tujára. Felszáll a város közismert jámbor bolondja, Eni néni is, kinek munka híján sosincs semmi pénze, az egyetem nyílt előadásaira mindig ingyen beengedik. Eni néni kezében tömött szatyorka. Elindul a villamos, Eni néni pedig sugárzó arccal végigjárja a kocsit és "Boldog karácsonyt!" jókívánság kíséretében mindenkinek ajándékoz a szatyrából egy szaloncukrot. Egy fiatal férfi megöleli.

5. mantra: A pár nappal ezelőtti Moszkva téren vagyok. Délutáni emberáradat. Sokan idegesen rohannak, látszik rajtuk, nekik is ellopták a karácsonyukat. Ezért mindenkire haragszanak, aki a pénzükért cserébe adni akar nekik valamit. A legtöbben kabát alól cigit, harisnyát, vagy pulóvert, "szerzett" fagyöngyöt, műanyag karácsonyfadíszt kínálnak. De ott ül a tér közepén a pillanat legszentebb embere, a vízzel töltött befőttes üvegeken orgonáló férfi, aki semmi mást nem akar adni, csak békességet. A meglopott emberek nem akarják észrevenni, nem állnak meg éteri muzsikájára. Elfelejtették a próféta szavait: "És ha eljönnek az énekesek, a táncosok és a fuvolajátékosok, az ő portékájukból is vásároljatok. Mert ők is gyümölcsöket és fűszerszámokat gyűjtenek, és amit elébetek hoznak, habár álmokból formáltatott is, öltözteti és táplálja lelketeket." Néhányan azonban - hozzám hasonlóan - megértik, hogy itt, most megállt az idő, és ez a koszlott tér lett pár percre a világegyetem közepe. Kiválnak a lökdösődő tömegből, és mintha a befőttesüvegekből áradó zene maga lenne az oltári szentség, a szférák zenéje, az angyalok harsonája, kifényesedett lélekkel, áhítattal, hálával mantráznak, míg csípősre nem fagy az orruk, a kezük, a lábuk.

6. mantra: Újra a gyermekkoromban vagyok. A bátyámnál és nálam már tart a karácsony. Megkezdtük a szüleinkkel íratlan szabályok szerint játszott stratégiai játékunkat: a nekünk szánt ajándékok titokban történő felkutatását. Ez számomra éppannyira szerves része a karácsonyi rituáléknak, mint a gyertyagyújtás vagy a bejglievés. Nem kérdés, hogy meg kell tenni. A szüleink kiváló partnerek. Hagynak minket játszani, sosem szidnak le, ha észreveszik, megtaláltuk az ajándékokat. Tudják, jó érzés nekünk, gyerekeknek ez a győzelem, és a szenteste öröméből egy millimétert sem vesz el a keresősdi. Ezért nem korlátoznak minket. Inkább játszanak ők is, próbálnak túljárni az eszünkön. Csapatot alakítanak a partizánok ellen (ellenünk), és igyekeznek minden évben új, az előzőnél leleményesebb rejtekhelyeket találni. Amikor az autónk hátuljába, vagy anyu fehérneműs fiókjába rejtették az ajándékokat, gyerekjáték volt megnyerni a nagy téli háborút, de bevallom, a gázóra szekrényének évében, vagy a szomszéd konyhájának évében megérdemelten nyertek ők.

7. mantra: kimegyek a Margitszigetre, és nézem a párokat, akik az utolsó karácsonyi roham helyett ráérősen, időtlenül sétálnak a parkban, és nem töprengenek azon, mit adhatnának a másiknak. Nem vívódnak, nem idegeskednek, nem görcsölnek. Adnak. Egyszerűen, tisztán és könnyeden. Remélem, ők is épp mantráznak.

Nektek megvan még a karácsonyotok? Vigyázzatok rá nagyon, ne adjátok senkinek holmi 25%-os árkedvezményekért! Lassítsatok, mantrázzatok, őrizzétek a karácsony igazi hangulatát!

Dukát Csilla