Nők a szélvédő mögött

Szerelmem jobbján ülve, miközben amatőr módon sorra elmulasztottam észrevenni a szembejövők között az "odanézzberosálokmilyenszép" autókat (én, gyarló, a forgalmat figyeltem), rájöttem a férfiak és nők közötti újabb nagy különbségre. A Szőke Csajszi újra akcióban!

Én, bevallom, kissé mazochista módon a megleckéztetést is bírom. Szórakoztató látni, hogy egy-egy malőrön (belső sávban lúzer módon, megengedett 50-nel haladás, zöld jelzésre lassan elindulás, épp elaludni készülő gyermek szállítása miatti lassú haladás stb.) hogy fel tudja pörgetni magát néhány autós, és milyen elégtételt jelent neki, hogy kocsim mellé érve fejét ingatva, lesújtóan, megvetően átnézhet rám (rajtam?). Én ilyenkor vállalni szoktam a bűnömet, nem nézek el gyáván a másik irányba, hanem bátran, ugyanakkor bocsánatkérő kifejezéssel arcomon hóhérom szemébe nézek, és várom a leckét. Néha engesztelésül dobok egy csókot férfinak, nőnek egyaránt, ettől aztán általában felfúvódik a vezetőoldali méregzsák, az inkvizítor jól zavarba jön, és az eredetileg betervezettnél is hirtelenebb padlógázzal ad nyomatékot a leckének, miszerint valójában így kell az autóvezetést csinálni, és egyben demonstrálja az enyémnél nyilvánvalóan sokkal rátermetteb sofőri képességeit.

Persze akadnak kedélyesebb versenyzők is. Velük kész öröm a kommunikáció. Egyszer az egész Lánchídon való átaraszolás időtartamát végigdumáltam egy ismeretlen pasival. Ott kezdtük, hogy beengedtem magam elé. A szokásos oda-vissza villogások után először rajtakaptam, hogy a belső tükörből néz (nekem is kedvenc elfoglaltságom). Hogy biztosítsam, nem ellenséges szándékkal állok a háta mögött, rámosolyogtam. Válaszul megpöckölte a tükrére akasztott illatosítót, amivel, gondoltam, azt üzeni, tetszik neki a dísz a kocsimban. Erre én köszönésképpen megpöcögtettem a tükrön lógó kicsi diszkógömbömet. Majd ő filmsztáros mozdulattal felvette pöpec napszemüvegét, mire én a saját műanyag, gagyigyanús napszemüvegem levételével tisztelegtem kiváló ízlése előtt. A könnyű flört így folytatódott a reflektorok, meg a hátsó ködlámpa, az ablaktörlő, meg a szélvédőmosó-spriccelő bemutatójával, és a metanyelv szinte teljes kimerítésével egészen a híd túloldaláig tartott, ahol vészvillogót villantva, dudát megnyommintva elköszöntünk egymástól, és más-más irányba folytattuk utunkat - rendesen feldobódva.

Van olyan is, hogy a hibázást nem büntetés és szitkozódás követi, hanem összekacsintás. Egyenrangúakként találkoztunk az útkereszteződésben azzal a kisfurgonal, akinek én nem adtam meg az elsőbbséget, pedig határozottan jobbról jött. Mindkettőnknek sikerült megállnia a másik autójának orra előtt, ijedten meredtünk egymásra. Aztán én kezembe vettem a kezdeményezést, de szó szerint, mert miközben azt mondtam, "halló, hát jobbkéz szabály van!", jobb kezemmel bal karomat mint demonstrációs eszközt megragadva a szélvédő elé emeltem, és felé mutattam azt. Ő először nem hitt a szemének, aztán mégis. Feloldva a jobb-bal irányok fejemben történő összekavarodását, megmutatta nekem jobb karját, és közben bólogatva mondta, igen, jobbkéz szabály. Nem bal! Jobb! A falfehér ijedtség részemről tűzvörös szégyenkezéssé, majd kölcsönös, mindent feloldó nevetéssé szelidült.