Nem kellett volna megszületnem

Szeretné megosztani valakivel gondjait? Tanácsot szeretne kérni? Pszichológus szakértőnk készséggel válaszol, ha családi problémáival, kapcsolataival, szexuális vagy lelki gondjaival keresi fel őt e-mailben.

Kezdem ott, hogy rossz családi körülmények közül kétévesen csecsemőotthonba kerültem, ahonnan egy év múlva kerültem ki egy családhoz. Örökbe fogadott anyukám, ugyanis egy rossz házasság után ebben látta az egyetlen lehetőséget, hogy gyereke legyen. Apám nem volt sosem. Ebben látom a probléma gyökerét.

A nagyszülőkhöz költöztünk, mindenki úgy gondolta, így könnyebb lesz. Nem jött be a számításuk. Kezelhetetlen gyerek voltam, és ez főleg a nagyszülőknek nem tetszett. Sokat bántottak, szekrénybe zártak, ilyesmi, és mindig azt mondták, ha elmondom anyunak, akkor ő is nagyon meg fog verni. Ugyanis az egész családban közszájon forgott, hogy ki kell verni belőlem a rossz vért, mert olyan leszek, mint a családom. Kilencéves voltam, amikor egy szomszéd elmondta, hogy ők nem az igazi családom. 10 éves voltam, amikor rákérdeztem. Akkor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, de aztán valahogy feledésbe merült. Innentől csak rosszabbra fordultak a dolgok, egyszerűen nem bírtam tovább, hogy nagyapám megaláz, hogy nagyanyám gyűlöl. Nem bírtam cérnával, és nekiestem a nagyanyámnak, ezután intézetbe akartam menni, mert éreztem, hogy nem vagyok ura saját magamnak. De anyu mást talált ki. Elköltöztünk vidékre.

Itt kezdődtek az újabb bajok. Nemhiába mondják, hogy a bajok elől nem lehet elfutni. Nagyszüleim, mivel idősek voltak, pár hét után hozzánk költöztek. És elkezdődött minden elölröl. Mi anyuval éheztünk, munkanélküli-segélyből tartott el négyünket.
Tanított itt egy tanár, férfi, akit először nagyon utáltam, mert megverte a gyerekeket, aztán megkedveltem. Nagyon rendes volt velem, talán ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy én is ide járok. Megjegyzem, nem segített ő sem semmiben, csak éreztem, hogy szeret, teljesen biztos voltam benne. Egyszer egy kérdésére nem tudtam válaszolni, és akkor megütött. És ha hülyén hangzik is, de jobban szerettem utána, és elkezdtem tisztelni.
Mindenki nagyon szerette, olyan volt, mintha az egész iskola apja lenne, szigorú volt, de igazságos, kemény és mégis szeretetre méltó. A bajom csak az, hogy én még mindig szeretem őt, pedig jó ideje, hogy elballagtam az általánosból. Középiskolás koromban elmentem hozzá, hogy legyen az apukám, megalázkodtam, könyörögtem neki. Akkor kötöttem egy alkut a halállal, hogy legyen egy picit az apukám ez a tanár, és utána meghalok. Meg nem haltam, de pár évet az apukám volt. Ő volt az egyetlen, aki tudta, merre járok, kikkel barátkozom, kivel feküdtem le. Az első szexuális együttlétem után is hozzá mentem. Az a férfi, aki elvette a szüzességemet, egy 36 éves, nős pasi volt, aki csak kihasznált, de én nagyon szerettem őt. Akkor is ez a tanár segített nekem, amikor már éreztem, hogy nem bírom elviselni a fájdalmat, akkor is hozzá mentem, és ő beszélt nekem arról, hogy az élet szép, és nem teszem jól, ha el akarom dobni magamtól.
Ugyanakkor sosem tudtam olyat tenni, amiért megdicsért volna. Ezért nagyon sokat sírtam akkoriban, ma már nem érdekel ez a dolog, de akkoriban életem célja volt megfelelni neki. 9 évesen kezdtem naplót írni, de rendszeresen 12 évesen, amikor ide költöztünk. Főleg e miatt a tanár miatt. Azóta kezdem úgy a naplóírást, hogy szia, apa. Neki is szól, meg a sajátnak is, akit persze nem ismerek. Szeretem őt, szívem minden szeretetével. Ezzel altatom magam, csak rá gondolok, történeteket találok ki vele kapcsolatban. Nagyon sokszor megjelenik az álmaimban is, sokszor azzal, hogy bánt engem. És jólesik!

Egyébként évek óta normális párkapcsolatban élek, megvolt az eljegyzésem. Együtt nem élünk, csak járunk. Nemsokára diplomázok, a barátom is diplomás. A szexuális életünk nem rossz, nem is jó. Nem tudom magam odaadni teljesen, a lelkemet nem tudja megkapni. Pedig jó ember, igaz, ő is megütött egyszer, de megmondtam, hogy még egy ilyen, és engem többet nem lát. Azóta nem emelt rám kezet, remélem, így is marad. A közös jövőt, néha úgy érzem, csak én tervezem. Anyámmal sem találom a hangot, haragszom rá, hogy nem volt mellettem, amikor kellett volna, és nem állította le a szüleit.
A történethez hozzátartozik, hogy mindkét nagyszülőt itthon ápoltunk, itthon is haltak meg, én végig mellettük voltam, fogtam a kezüket, de meg sosem bocsátottam nekik. Valószínűleg nem is fogok soha. Félek ettől a sok érzelemtől, szétfeszítenek. Erre jó a naplóírás, régebben verseket is írtam, ezek segítettek egy picit. Tele vagyok gyűlölettel és szeretettel, nagyon érzékeny vagyok, túlságosan is.
Pokolian hiányzik az apa, aki nem volt sosem. És igaza lehet annak az embernek, aki azt mondta, hogy a lelkem mélyén magamat hibáztatom azért, hogy nem az igazi családomban nőttem fel. Én úgy képzelem, hogy a szüleim szerelmesek voltak, és én rontottam el az egész dolgot. Nekem nem kellett volna megszületnem, mert akkor romlottak el köztük a dolgok. Apám megrugdosta a terhes anyámat, vagyis engem. Anyám azóta egy alkoholista szülőgép, aki több gyereket szült több férfitól. Én nem ismerem, egy rokonom mesélte. Anyám nagyon beteg, azt kérte, hogy találkozni szeretne velem, de én nem akarok. A temetésére majd elmegyek, talán. Félek, hogy én is beteg leszek, és én se biztos, hogy megérem a negyvenet. Gyereket szeretnék szülni, de félek, én sem leszek jobb, mint a többi szülő. Félek, hogy nem tudom felnevelni, mert meghalok. Talán az a baj, hogy túl sok halállal találkoztam. Talán az egész nem jó, talán nem kellene annyit foglalkoznom se magammal, se a halállal, se a múlttal. De nem könnyű elengedni!

Köszönöm, hogy elolvasta. Válaszolni ezen a címen tud, bár kérdést nem tettem fel. A kérdés mondjuk az, hogy Ön szerint normális vagyok-e, és mit kellene tennem, hogy rendbe jöjjek, és mit gondol erről az egészről.
Ha gondolja, a levelem megjelenhet a lapon, bár nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne.

Köszönettel.