Boldogság pirulák nélkül

A rémisztő statisztikákat olvasva, hogy a lakosság 10-15%-a depressziós vagy azzal közeli állapottól senyved, könnyen gyanakodni kezdhetünk, hogy talán még mi is azok vagyunk. Napjainkban népszerű mítoszok vannak forgalomban, melyek azt állítják, hogy a depresszió "szerotoninhiány", amit csak pótolni kell, és ettől az megszűnik. A depresszió és szerotoninhiány kapcsolatát azonban így általában soha nem igazolták, ez csak a tudományos részigazságok általánosítása és aprópénzre váltása.

Nem pályázok a "Gratulálunk, ön írta a százmilliomodik depresszió-cikket" díjra, csupán szeretném felvillantani a depresszió lehetséges más megközelítéseit, melyek nem a patikába vezetnek.

Sokan tagadják, hogy a depresszió betegség volna, a depressziónak ugyanis nincsen olyan egységes kimutatható biológiai oka, mint más betegségeknek. Ezzel persze nem tagadják, hogy a depresszió sok szenvedéssel jár, és hogy valamit tenni kell a szenvedés enyhítéséért. Csak azt állítják, hogy a megoldás nem feltétlen orvosi/pszichiátriai kérdés. A másik oldal viszont jogosan állítja, hogy létezik a ma depressziósoknak nevezett betegek egy alcsoportja, akik endogén vagyis biológiai okú depresszióban szenvednek. Ennek a depressziónak jellegzetes, biológiai zavarra utaló tünetei vannak, mint hajnali ébredés, délelőtt rosszabb hangulat, étvágytalanság, indítékszegénység, örömképesség elvesztése stb. A depressziót mint betegséget tagadók tábora viszont azt állítja, hogy a depresszió valójában életeseményekre, életnehézségekre adott érzelmi válasz, míg a pszichiátriai megközelítés azt hangsúlyozza, hogy az endogén depressziósoknál a depresszió külső okok nélkül alakul ki, és a klasszikus (triciklikus) antidepresszánsokra jól reagál. Természetesen mindkét tábornak igaza van, csak nem ugyanarról a betegcsoportról beszél. A pszichiátriai depresszió-felfogást mindenki ismeri, hisz ez folyik a csapból is.

Az állatkísérletekben szegény patkányokkal az évtizedek során mindent végig próbáltak. Különböztesse meg a négyzetet a körtől, találjon ki a labirintusból, nyomogasson pedálokat és járjon két lábon. Az egyik különösen gonosz vizsgálati felállás úgy nézett ki, hogy mit csinál patkány, ha menekülhetnékje van, mert mondjuk ismétlődően áramütéseket kap, de nem tud. Nevezhetnénk ezt a "fába szorult féreg" kísérleti elrendezésnek, és ez szembeötlően hasonlatos a nehézségei elől elmenekülni nem tudó ember helyzetéhez. Az ilyen menekülni akaró, de nem tudó kis patkány egy ponton feladja, apátiába süllyed, és már adhatják neki az áramütéseket, bambán mered maga elé, néha vinnyog egyet, de mozdulatlanul tűri a fájdalmat. Magyarán feladta a küzdelmet. Jól megértjük őt, hiszen mi emberek is így szoktunk tenni egy ponton, amikor már hiábavalónak érezzük valamiért vagy valami ellen a küzdelmet. De felmerül a kérdés, mi az értelme a küzdelem feladásának. Mire jó az, hogy egy állati vagy emberi szervezet ismeri ezt a megoldást? Gondolhatnánk azt is, hogy az evolúció során évmilliók alatt pont azok hullottak ki, akik feladták, és azok maradtak életben, akik utolsó csepp vérükig küzdöttek.