Boldogság pirulák nélkül

A rémisztő statisztikákat olvasva, hogy a lakosság 10-15%-a depressziós vagy azzal közeli állapottól senyved, könnyen gyanakodni kezdhetünk, hogy talán még mi is azok vagyunk. Napjainkban népszerű mítoszok vannak forgalomban, melyek azt állítják, hogy a depresszió "szerotoninhiány", amit csak pótolni kell, és ettől az megszűnik. A depresszió és szerotoninhiány kapcsolatát azonban így általában soha nem igazolták, ez csak a tudományos részigazságok általánosítása és aprópénzre váltása.

Már közhely az evolúciós megközelítésben, hogy ami évmilliók alatt nem kiszelektálódott, hanem netán éppenséggel gyakorivá vált, az valamiért nem hátrányt, hanem előnyt jelentett és jelent az állatok és az ember szempontjából. Ha tehát ismételten azt tapasztaljuk állatkísérletekben, hogy célszerűbb nem utolsó vérig küzdeni, hanem egyszer csak közbelép egy program, amely leállítja az állatot, közönyössé teszi a testi-lelki fájdalommal szemben, rosszkedvűvé és motiválatlanná válik bármiféle cselekvésre, akkor ennek kell legyen valami haszna a túlélés szempontjából. Nyilván az évmilliós fejlődés során az állatoknak nem olyan helyzetekkel kellett megküzdeniük, hogy egy óriás betette őket egy rácsos fémketrecbe, majd áramot engedett beléjük, hanem sokkal életszerűbbek voltak a nehézségek. Például küzdelem az ennivalóért, a szaporodásért, a hierarchiában betöltött helyzetért vagy egyszerűen csak a túlélésért.

Vegyük, például azt az esetet, hogy a szarvas legelészik. Ezt boldogan teszi egészen addig, amíg a legelés "megéri", vagyis a fű vagy fakéreg előteremtésére kevesebb energiájába kerül, mint amennyit kinyer a táplálékból. Ha mindent hó lep be, akkor a szarvasnak olykor jobban megéri keveset mozogni és éhezni, mint sok energiával kevéske táplálékhoz jutni.

Az oroszlán is üldözés közben felméri, érdemes-e még rohannia áldozata után, vagy túl sok energiát kockáztat egy túl fürge, túlságosan is élni akaró antilop elkapására. Ha mi terveznénk ma újra az állati agyat, a táplálékszerzés ösztönzésére egy olyan programot terveznénk, amely energizál és élelemszerzésre mozgósít. Lenne egy másik program, amely folyton kalkulálna, hogy megéri-e a befektetett energia a várt nyereség szempontjából. Ha már nem éri meg, akkor beindulna egy harmadik program, aminek "elment a kedvem" vagy "nincs kedvem" lenne a neve, és hirtelen leállítaná az állat törekvéseit, fásulttá és rosszkedvűvé tenné. Ez persze még csak rosszkedv, de az ismétlődő kudarcok, pl. éhínség esetén már depressziót eredményez. A depresszió azt mondja: "most nem érdemes rohangálnod, inkább takarékoskodj az erőiddel."
Vagy vegyük a domináns hím esetét. Hosszú időn át küzd sikeresen azért, hogy mindenki félve pislantson rá, és kétségbe ne merje vonni a nőstényekhez való jogát. De egy nap trónkövetelő jelenik meg, és megkezdődik a csatározás. Ez az állatvilágban leginkább ismétlődő támadásokban, "kötözködésben" nyilvánul meg, de senki nem akar ebbe belehalni, mert nem éri meg. A fajtársak közti küzdelem igen ritkán vezet végzetes sérüléshez.

Az egyed szintjén a veszteség úgy jelenik meg, hogy egy ponton már jobban kezd félni a sérüléstől és fájdalomtól, mint amekkora benne az elszántság pozíciója megőrzésére. A domináns pozícióból kitaszított állatok általában "depressziósakká" válnak, vagyis kialakul náluk egy olyan állapot, amikor elveszítik a "hitüket" a további küzdelem értelmében, visszavonulnak, erőtlenné válnak. Evolúciósan ez azért bizonyult előnyösnek, mert megvédte az állatot a reménytelen további küzdelemtől, amin már csak veszíthetett volna, és "depressziós" megjelenése jelzés volt a győztes állat felé, hogy őt már nem érdemes ütlegelni, mert nem jelent már veszélyt.