Kutyaharapást szőrivel

Vége a kapcsolatnak, vége a világnak. Megcsaltak, elhagytak, talán már el is felejtettek minket. Tényleg csak ennyit jelentettünk a másiknak? De hát ez kibírhatatlan! Mihez kezdjünk így, egyedül? Hogy lehet túlélni egy fájdalmas szakítást? Talán a sokak által emlegetett "kutyaharapást szőrivel" módszerrel? Vajon az segít?

Akadnak persze lányregénybe illő fordulatok. Van, aki a zavarosban halászva véletlenül tényleg kifogja az aranyhalat, aki az elsősegély-nyújtás után is marad és/vagy aki ezután is tetszik, sőt, egyre jobban megtetszik. Aki még az előző kapcsolat utáni nehezebb időszakokon is türelemmel átsegít minket, és aki tényleg sokkal jobb választás, mint az előző. De ez a dramaturgia sokkal ritkább, mint az, amikor csak mint "a zűrös korszakom egyik nem túl jó ötlete" vonul be az eset személyes történelmünkbe.

A kutyaharapásra tehát nem feltétlenül a szőr a legjobb gyógyír, legalábbis ami érzelmi életünket illeti. Vannak persze, akik nem várnak túl sokat egy szerelmi bánatból elkövetett ismerkedéstől, pusztán azt és annyit, amire és amennyire a túléléshez épp szükségük van. Ők talán szerencsések, ha az ilyen gyors önigazolási kísérletek tényleg feldobja őket, nem pedig még mélyebbre taszítja az érzelmi gödörben. De ha még nem teljesen kérges a szívük és nem kiégett a lelkük, őket sem vigasztalja sokáig és mindig az efféle érzelmi félmegoldás.

Ha már belekerültünk a slamasztikába, a párunkkal történt szakítás alaposan kihúzta lábunk alól a talajt, és úgy érezzük, teljesen el vagyunk veszve a világban, próbáljunk megkapaszkodni valami olyanba, amiről tudjuk, sejtjük, hogy nem fog még mélyebbre húzni minket, hanem inkább fenntart vagy felemel.

Elkeseredettségünkben vannak más eszközök is, mint a csakazértis-hódítások. Ott vannak a barátaink, akik éjjel-nappal mellettünk állnak, és ezredjére is végighallgatják szomorú történeteinket. Ott vannak a hobbijaink, amelyek egyébként is örömet okoznak nekünk, de ha a nehezebb időkben még mélyebbre merülünk bennük, a szokásosnál is több élménnyel ajándékoznak meg. Kipróbálhatunk új tevékenységeket, sportokat, átalakíthatjuk a lakást, az életünk ritmusát. A lábadozás időszakát kihasználhatjuk önismeretünkben való előrehaladásra, személyiségünk építésére. Várjuk meg, míg lelkünk maga lábal ki a válságból, és szól, hogy újra teljes egésznek, vonzónak érzi magát, és készen áll egy újabb kapcsolatra.

Ne akarjunk a természetesnél gyorsabban felejteni! Társunk elvesztése mindenképpen mély gyászt jelent. A gyásznak is meg kell adni az időt, el kell végeznünk azt a lelki munkát, amit ránk ró a veszteség elfogadása és feldolgozása. Amíg nem végeztük el teljesen ezt a munkát, nem is vagyunk igazán készek egy új kapcsolatra. Egy túl gyorsan jött "kutyaharapást szőrivel" megoldás nem fogja eltüntetni előző társunk iránt érzett érzelmeinket, csupán ideig-óráig elnyomja azokat. Ne erőltessük hát se a volt kapcsolat siratásának végét, se az új érzelmek kialakulását, mert a magunkra erőltetett viselkedések csak zavart okoznak. Azt a bizonyos kutyaharapást próbáljuk meg alternatív gyógymódokkal (is) gyógyítani, szőrbe kapaszkodás helyett talán türelmes várakozással. Úgy nagyobb esélyünk van a hegmentes gyógyulásra.

Dukát Csilla