Soma unja a botrányhősnő szerepét

- Tudod, többek között mire jó, hogy leszoktam a dohányzásról? Megtanít a jelenben élni. Ez mostanáig soha nem sikerült. Az egész gyerekkoromat úgy vészeltem át, hogy mindig a jövőbe menekültem. Anyám 16 éven keresztül gyógyszerre ivott, apám pedig csak akkor érintett, ha ütött. Ötéves voltam, amikor anyám ideggyógyintézetbe került, ekkor döntöttem el, hogy nagy művésznő leszek. Színész, költő, festő, író. Mondták a felnőttek, nem lehetek ennyi minden. Már miért ne, kérdeztem, és nem értettem. A mai napig sem értem. Azóta is együtt, egyszerre csinálom mindezt. Május 29-én aztán betöltöttem a 37. évemet, és elhatároztam, hogy mostantól kezdve a jelenben fogok élni!

- Téged valószínűleg lehetetlen megunni. A legnagyobb vád, ami érhet, hogy néha kicsit "sok" vagy. Az első jelző, ami veled kapcsolatban eszembe jut, a parttalan. Aztán az ezer fokon égő, a sokoldalú, az exhibicionista, a közléskényszeres.
- Láttad a Sade márki című filmet? Elementáris a befejezése. A közléskényszerrel bíró férfitól elveszik a papírt, a tollat. Amikor attól a lehetőségtől is megfosztják, hogy mások fülébe súgja a történeteit, a saját fekáliájával kezd verset írni a falra. Hasonló helyzetben, azt hiszem, én is ugyanezt tenném. Megbolondulnék, ha nem adhatnám ki magamból mindazt, ami bennem feszül. Képzeld, naplót írok 22 éve. Már több méter magas kupacban állnak a könyvecskék.

- A magad örömére írtad őket, vagy titokban arra vágytál, hogy egyszer majd rengetegen olvassák?
- Éveken keresztül csak és kizárólag magamnak írogattam. Volt egy grafomán periódusom is, amikor szinte minden napomról vezettem feljegyzést. 25 éves koromban aztán odaadtam a legizgalmasabb 4 évem naplóját hatalmas, plátói szerelmemnek, Jeles Andrásnak. Egy évtizeddel később tudtam csak nagy nehezen visszakunyerálni tőle. Mint kiderült, akkorra már írt egy forgatókönyv-kivonatot belőle, Párhuzamos életrajzok címmel. Hozzájutott ugyanis egy hozzám hasonló életutat bejárt nő naplójához a múlt század elejéről. A nő ráadásul péntek 13-án kezdte a naplóírást, akárcsak én. Az anyaggal a mai napig tervei vannak, színdarabot vagy filmet szeretne belőle csinálni. Ekkor jutott eszembe először, hogy a naplóm tényleg érdekes lehet, ha már egy ilyen nagyszerű, érzékeny, művelt embert megihletett. Ezen felbátorodva odaadtam Bozsik Yvette barátnőmnek is. Yvette ugyanazt mondta, amit András: fantasztikus, hogy ennyi mocsokból ennyire tisztán tudtam mindig kievickélni. Huszonévesen tényleg nagyon végletes élethelyzetekbe keveredtem, ugyanakkor az ezredik csalódásból is valami ártatlan ősbizalommal kerültem ki. A legrosszabb élmények sem tudtak megfosztani egyfajta gyermeki naivitástól. Yvette azt mondta, sok erőt adtam neki az írásaimmal. Megmutattam hát a húgomnak is, hadd ismerjen meg belőle.

- Addig nem ismert?
- Ennyire nem. 12 év korkülönbség van közöttünk, kislány volt még, amikor elköltöztem otthonról. Lelkesen rávetette magát a naplóra, valósággal falta. Aztán csatlakozott az előtte szólókhoz: erőt, bátorságot merített az én erőmből és bátorságomból. Arra gondoltam, hogy ha három, számomra mértékadó ember ennyire szereti ezeket az írásokat, akkor érdemes publikálnom őket. Már megbeszéltem mindent a kiadóval, le volt gépelve az anyag, amikor félrehívtam a gyerekeimet. Figyelmeztettem őket: ne lepődjenek meg, ha az osztálytársaik szülei majd felháborodnak, hogy fiatal lányként Nyugat-Berlinben behasisozva csoportszexben vettem részt. Én ebben ugyan nem látok semmi különöset, fiatalon az ember sok őrültséget kipróbál, de a magyar közvélemény prűd. A gyerekek egy héten át minden nap megjelentek az ágyamnál, és imádkozó sáska pozitúrában könyörögtek, hogy ne adassam ki a könyvet. Döntöttem: ha ennyire nem akarják, vissza az egész, annyit nem ér a dolog, hogy megbántsam őket. És tulajdonképpen igazuk is van. A kötetre valószínűleg ráugrana a bulvársajtó, kiragadva a szövegkörnyezetből a végleteket. Ezáltal az egész más minőséget nyerne. Nekem ez az olcsó cirkusz nem kell. Unom már a botrányhősnő szerepét. Énekléssel szeretnék foglalkozni végre.