Nem bírok a szüleimmel!

Okoz-e megrázkódtatást egy kisbabának, ha nélküle mennek nyaralni a szülei? Mit tehetünk, ha kamasz fiunk egy lány és annak problémás családja "rabságába" került? Hogyan legyek egyedülállóként jó anya? Jól érzik-e az ikrek egymástól külön is magukat? Hogyan fogadtassuk el punk frizuránkat és serdülő énünket tiltakozó szüleinkkel? Sződy Judit válaszol olvasóink leveleire.

Rendszeres olvasója vagyok a Mamisulinak. A Boldog csecsemőből lesz a kíváncsi gyerek cím alatt megjelent levél igencsak nagy hatással volt rám, egyes sorait akár én is írhattam volna. Én is szeretnék tökéletes anya lenni, aki ugyanakkor a legjobb barátnője is a gyermekének, akihez mindig, minden problémával lehet fordulni. (Már csak azért is, mert az én édesanyám nem ilyen. Ő azon az elven, hogy nem szabad tolakodónak lenni, soha nem kérdezett, hogy van-e valami gondom, és én ezt akkoriban, gyerekként, úgy fogtam fel, hogy nem is érdekli, hogy mi van velem. Most már tudom, hogy nem így volt, de ha akkor nem tudtam neki az apró-cseprő gondjaimat elmondani, most már attól tartok, túl késő...)

Kislányom most 7 éves, ügyes okos, eleven gyermek. Első osztályos, az iskolába való beilleszkedés problémamentes volt, az élmezőnyben van mind tanulmányi, mind népszerűségi vonalon. Szerintem kapcsolatunk nagyon jó. Ő az én szemem fénye, egyedül nevelem, minden szeretetem rá irányul. Éppen ezért gondolkodtatott el, amit a fent említett levélre adott válaszodban írtál:

"Még egy fontos probléma, amire sokszor fény derül a 'nehéz' gyerekek életében. Az, hogy az anya maga ülteti el a szorongást, bizonytalanságot a gyerekében, durvább esetben a gyereket 'használja' arra, hogy számára érzelmi biztonságot adjon, kizárólagosan őt teszi meg szeretete tárgyának, túlóvja, nem engedi eltávolodni, önállósodni. Ez többnyire olyan családokban történik meg, ahol nem jó a párkapcsolat, ahol nincs is párkapcsolat. Gyakoribb az egykék vagy legkisebb gyerekek esetében. Ha nincs olyan tényező (szerető házastárs, barátok, karrier), ami az anyát kibillentse az anyaszerepből, akkor nagyon könnyen bent ragadhat, beszűkülhet a gyerek 'nevelésébe', ajnározásába. Mindent megad neki, csak a szabadság és az önálló személyiségfejlődés lehetőségét nem."
Kérlek, segíts: hogyan tudnám elkerülni ezt a csapdát?

Nem látok bele az életetekbe, egyáltalán nem biztos, hogy pusztán azért, mert egyedül neveled, rátelepszel és megnehezíted az életét. Ha elég nyitott vagy, ha vannak neked is saját barátaid, ha érdekel a munkád vagy a hobbit, akkor azt is elfogadod bizonyára, hogy ő nyisson: legyenek barátai, legyen hobbija, elindulhasson kifelé a családból, keresgélhessen, olyan utakon is járhasson egy kicsit, ami esetleg neked nem tetszik annyira. Ehhez az is kell, hogy elfogadd, hogy ő nem te vagy, hogy ő lehet, hogy teljesen más úton akar járni, másban tehetséges, más a temperamentuma, a vágyai. Legyen elég, hogy az értékeitek nagyon hasonlóak lesznek valószínűleg, hiszen együttélésetek alatt azonosul azokkal az értékekkel, amelyek számodra fontosak.
Természetesen most még nem baj, ha nagyon sokat vagytok együtt, ha szoros a fizikai kapcsolat is köztetek, hiszen egy hétéves gyerek még igényli is ezt. De észre kell venned, ha már nem akar annyira közel lenni hozzád, és elfogadni, hogy egy kicsit távolabb megy.

Az is fontos, hogy hagyd őt a saját hibáiból tanulni. Ha valóban fontos neked a kislány (és elhiszem, hogy az) akkor segítsd azzal az életét, hogy engeded, hogy tapasztalatokat szerezzen - még akkor is, ha ezek kicsit fájdalmasak néha. Ha otthon hagyja a tornazsákját, ne szaladj utána - legközelebb nem fogja otthon hagyni, ha emiatt kellemetlenség érte az iskolában. Ha a legmenőbb mobilt akarja, csak akkor vedd meg, ha ez összeegyeztethető az anyagi helyzetetekkel, és egyetértesz vele. Ha nincs túl közel a suli, akkor se kísérgesd egészen felsős koráig - hadd élvezze a "barátnőkkel vihogva sétafikálunk hazafelé" fílinget. És így tovább.
És még annyit, hogy próbáld meg úgy intézni, hogy ne ő legyen a lelki szemetesládád. Ha neked is van saját barátnőd, akinek kiöntheted a szíved, nem kell a kislánynak túl korán szembesülnie a számára még érzelmileg feldolgozhatatlan felnőtt gondokkal. Ez lelkifurdalást kelthet benne, terhére lehet, amit akár felnőtt koráig is cipelhet.
Sajnos az utóbbi napokban három olyan levelet is kaptam felnőttektől, ami arról szól, hogy a huszonéves gyereket a szülei nem tekintik felnőttnek, és ez nagyon komoly gondot okoz a saját életükben, a párkapcsolatban a gyereknevelésben. Érdemes elolvasni őket - egyet meg is találsz már most az [origo]-n, a többit igyekszem megválaszolni. Nagyon tanulságosak.

Annyit még hozzátennék: most sem késő leülni az anyukáddal beszélgetni, egészen biztos vagyok benne, hogy mindkettőtöknek emlékezetes beszélgetés kerekedne, megtudnátok egy csomó dologról, hogy nem is úgy van, ahogy gondoljátok, fény derülne egy halom félreértésre, és kiderülne, hogy ki miért viselkedett így vagy úgy.