Ormos Mária

I. Mese vagy történelem?

Rossz tréfának tűnik, ha egy szakember megkérdőjelezi tevékenysége tárgyának puszta létezését. Különösen, ha e szakmát közel ötven éve űzi. Mégis kénytelen vele, mert az utolsó mintegy két évtizedben a történelemmel és a történettudománnyal kapcsolatban annyi és oly súlyos probléma merült fel, hogy ezek mellett - akarja, vagy nem akarja - ma már nem mehet el szótlanul. Annál is kevésbé, mert a felmerült kérdések érintik az oktatást, a közéletet, a közszellem alakulását is. Eddig mind nemzetközi, mind hazai pályán az volt jellemző, hogy a problémákat a szakma kapuin kívül működő tudósok, elsősorban filozófusok és filozófusokból lett történetfilozófusok fogalmazták meg, míg maga a szakma meglehetősen bágyadtan védekezett, próbálta elhessegetni a felhőket, és folytatta a maga céhes mesterségét.

Az első nagy kérdés az emberek történetének ama felfogásával szemben fogalmazódik meg, amely szerint a történelem valamilyen immanens, belső törvényszerűség szerint végbemenő folyamat, amelyben tehát egyúttal a folyamatosság is megfigyelhető. Ennek megfelelően a történész feladata abban áll, hogy felfedje a belső indítékrendszer mindenkori megjelenési formáit, leírja az eseteit, és a jelenségek összegződéséből elkerülhetetlenül következő további lépéseket is érthetőkké tegye.

Magát a folyamatot eddig is többféle közelítésben tárgyalták a különféle történeti iskolák. A rendszeren belül más és más tényezőt lehetett vezérszerepbe iktatni, a mozgást le lehetett írni az egyszerű ok-okozati viszony, a dialektikus logika, a szellemtörténet, vagy az organikus társadalmi mozgás keretében, de abban az egyben mindenki megegyezett, hogy történelem létezik, és hogy e történelem feltárható és leírható. Most viszont éppen ebben a kérdésben következett be gyökeres változás. A történelem megismerhetőségét vitatók abból indulnak ki, hogy a múlt az idők mélyén valahogy úgy helyezkedik el, mint egy lezuhant és szilánkokra szakadt repülőgép roncsai: szétszóródva, és összefüggéseikből kiszakadva. Ezért a vizsgálódó szem eleve képtelen az egykori - feltételezett - egységet rekonstruálni. A történész valamit összeilleszt, valamit nem, és semmi garancia rá, hogy akár azt is jól állította volna össze, amit egyáltalán összeállított. Még kevesebb a garancia arra, hogy az időben éppen az a konstrukció folytatódik, amelyet feltárni vélt, sőt még arra is, ami egykor valóban volt, mert az időnek egyik sajátossága, hogy bizonyos komponenseket fel, másokat leértékel, és a valóságban egyáltalán nem az történik, ami egy korábbi állapotból logikusan következne, hanem valami más.

A következtetés pedig úgy hangzik, hogy e körülmények miatt a múltról csak különféle, nyilvánvalóan csak töredékeken alapuló elbeszélések születhetnek, de sosem jöhet létre a teljes történet hiteles rekonstrukciója. Az elbeszéléseket, ma úgy divatos mondani: a narratívákat, a mindenkori jelen szubjektív közelítései befolyásolják. A szubjektív befolyásoló tényezők lehetnek kulturálisak, ideológiaiak, politikaiak vagy személyesek.

Valljuk be, hogy a jellemzett álláspont jelentős igazságtartalommal rendelkezik. Való igaz, hogy ugyanazt a történetet tényleg többféleképpen el lehet elmondani, vagyis értelmezni. Klasszikus példája ennek a Vajda Mihály által egy nem régen megjelent cikkben leírt Ábrahám - Izsák történet, amelyet négyféle vagy akár még ennél is több változatban elő lehet adni. Meg lehet ezt tenni, noha az esetnek mindössze két szereplője volt. A történész természetesen máris okvetetlenkedhet, és közbe vetheti, hogy: no persze, könnyű ilyesmit állítani egy legendából előlépő esetről, amelyről nem készült jegyzőkönyv, sem feljegyzés, amelynek nem volt egy fia szemtanúja sem, míg az igazi főszereplő, maga az Úr a nyilvánosságnak nem igen nyilatkozik.