Ormos Mária

Ha azonban a történész félre teszi a tréfát, úgy a figyelmeztetést komolyan kell vennie. Ha belegondol ugyanis - mondjuk - abba, hogy hány szereplője, részvevője volt a második világháborúnak, és hogy ebből következően hányféle szögből lehet látni a szétszórt elemeket, következésképpen hányféle módon lehetséges előadni a történteket, és adták elő valóban a második világháború történetét, úgy már nagyon is el kell gondolkodnia. Nem merek határozott számot mondani, de abban biztos vagyok, hogy ez az esemény több, mint egy milliárd embert érintett. Az események repeszei pedig szétszóródtak a világ minden pontján. Keresni lehet, sőt kell őket Európában, Ázsiában, a Távol Keleten, a Csendes Óceán és az Atlanti Óceán térségében, Afrikában és Amerikában. Kétséges lehet-e, hogy eltérő élmények, következésképpen eltérő elbeszélések születtek a szerint, hogy az egyik oldal, vagy a másik élte át és dolgozta fel magának a megélteket, a szerint, hogy a levegőből, a szárazföldről, vagy a tengerről nézték és nézik a történteket, továbbá a szerint, hogy vajon a frontok vagy a hátország borzalmairól van-e szó és végül a szerint, hogy vajon az áldozatok beszélnek-e vagy pedig üldözőik.

Nem reménytelen célul kitűzni e hatalmas konglomerátum valamennyi szétszóródott elemének már csak a feltalálását és összegyűjtését is? És akkor még az "összeillesztés" és a megmagyarázás motívumait nem is érintettük. Az utóbbiakban pedig óhatatlanul megjelenik a szubjektív szándék, bármilyen természetű legyen is. Tapasztalataink szerint a szubjektivitás megjelent (és még ma is megjelenik) például a nemzeti önigazolás formájában. Tipikus példája ennek az amerikai történetírás máig kitartó álláspontja az atombomba bevetésének jogos és elkerülhetetlen voltáról. Erről a kérdésről még ma sem lehet szót érteni egy amerikai történésszel, holott éppen elegendő érv sorakoztatható fel a tétel ellen. Egy másik tipikus példája a nemzeti önigazolás meghatározó voltának a hosszú ideig kitartó francia történeti értelmezés a versailles-i békerendszerről. E szerint az 1940-ben bekövetkezett német támadás igazolta, hogy 1918-1919-ben a francia félnek volt igaza, amikor Németország teljes összeroppantására törekedett, és mindenki tévedett, aki kímélte ezt az országot. Hozzáteendő ehhez, hogy az utóbbi mintegy két évtized során mind több francia történész jött rá, hogy a párizsi békekonferencián súlyos hibákat követtek el.

Megjelent, mi több, az utóbbi időben felerősödött a második világháború idején megfogalmazott vádak elhárításának olykor jogos, máskor merőben erőszakolt szubjektív szándéka is. Az evidenciákkal, hatalmas mennyiségben feltalált "repeszek" önkéntes vallomásával szembenálló, és ezért hiteltelen tagadásokkal nem foglalkozom, de e körben meg kell említenem az oly gyakran emlegetett úgynevezett "kényszerpályákat", amelyek a rossz oldalon háborúba lépő kis nemzetek mentesítését, vagy egyenesen felmentését szolgálják. Magyar vonatkozásban a vádelhárítás e művelete több változatban is megfogalmazódott, alapformája pedig abban áll, hogy hazánknak csak a német megszállás és a háborúba szállás között volt választása. Sajátos módon e tétel éppen arra az időre áll, amikor a magyar politikai vezető csoport már a háborúból való kiválás lehetőségeit kereste, és nem áll arra, amikor belépett a háborúba.

A felhozott példák kétségtelenül igazolják, hogy a szétszóródott történeti elemeket különféleképpen lehet már összerakni is, és még inkább eltérhetnek a belőlük levont következtetések, az elbeszélések tehát nagy mennyiségű szubjektív elemet tartalmaznak. Ahol mi élünk, Magyarországon, mind e mellett nem hagyhatjuk szó nélkül a mintegy negyven évig tartó gyakorlatot, amelynek során a történeti feldolgozások eleinte ideológiai kotta alapján készültek, és a történészek később is csak nagy óvatossággal tudták kikerülni a cenzúra által támasztott csapdákat, még ha az is igaz, hogy a magyar történészek e bűvészmutatványban nagy jártasságra tettek szert. Engedjék meg, hogy a történettudomány siralmas állapotára nézve elmondjak egy 1956-ban született viccet. Az egyetlen történész viccet, amelyet valaha is hallottam. Ebben az évben üléseket tartottak a közgazdászok, az írók és újságírók, a filozófusok, és a felszólalók meglehetősen éles rendszerbírálatot engedtek meg maguknak. A történészek azonban csak a vicc szerint konferenciáztak, amely így szólt: "Hallotta, hogy a történészek is ülést tartottak a Petőfi körben? - Nem. És mi történt? - Hoztak egy határozatot. - Miről? - Arról, hogy mától kezdve minden másként...volt."

Mindezek alapján azt hiszem, mindenképpen meg kell engednünk, hogy a mindenkori történeti kép egyrészt hiányos (minden szétszórt elemet valószínűleg sosem sikerül egybe gyűjteni), másrészt pedig sokszor és sok vonatkozásban tartalmaz szubjektív elbeszélési szempontot, amelynek forrása nagyon változatos lehet, és az időben is változó.