Ormos Mária

Végül a megkérdőjelezhetetlen, interpretációtól független történet körébe tartozik az ember foglalkozásának, munkájának a története is. E kérdést hosszan taglalhatnánk, de most elégedjünk meg annyival, hogy egy pillantást vetünk arra a kérdésre, hogy miként alakult az utóbbi időben azoknak az embereknek az aránya a teljes populáción belül, akik valamilyen, a természettel közvetlenül kapcsolatos foglalkozásból éltek, és egyúttal falusias körülmények között laktak. Ezen nem csak a szó szerinti mezőgazdaságot, hanem vele együtt az erdőgazdaságot és a halászatot is érteni kell. Nos, közvetlenül a természeti, miként a szakemberek mondják az elsődleges gazdasági ágazatból 1800 körül Európában az emberek mintegy 80 %-a élt, következésképpen 20 % jutott minden egyébre, ide értve az ipart, a kereskedelmet, a katonai és a hivatalnoki pályát, valamint az értelmiség valamennyi körét. Mára az arány megfordult, és vannak országok, ahol a falusi viszonyok között élő emberek aránya ennél is lényegesen alacsonyabb.

Mindez együttvéve arra vall, hogy az embereknek mégis csak van egy olyan, méghozzá a legfontosabb, elementáris kérdéseket magába foglaló története, amelyről elképzelhetően még többet megtudunk majd a jövőben, de amely máris kétségtelenül magába foglal olyan elemeket, amelyek megengedik az állítást, hogy történetről igenis lehet beszélni. Mint említettem, a tárgyiasult történetnek van egy másik formája is, amely ugyancsak létező, de amely már szoros ellenőrzést követel, és amely még az ellenőrzések ellenére is lehetővé teszi a további vitákat. A töménytelen papírra, hang- és filmszalagra, felvételre stb. gondolok, amelyek a könyvtárakban, levéltárakban és a különféle egyéb tékákban találhatók. Sokáig eljátszhatnánk azzal, hogy e forrásokat gondosan osztályozzuk, de most nagyvonalúan csak két csoportra bontom őket.

Maradtak olyan írásos források, amelyek keletkezésük idején mentesek voltak minden előzetes, konkrét szándéktól, és csupán ismeretszerzésre irányultak, vagy valamilyen ismeretet mintegy óhatatlanul, szándékuk ellenére tartalmaznak. Ezek köre is meglehetősen nagy. Ebbe a kategóriába tartozik minden területi és tulajdonra vonatkozó felmérés, a népszámlálási adatok zöme (nem mindegyik), az üzemi (földbirtokkal kapcsolatos vagy bármi másfajta) könyvvitel, egyéb üzleti papírok, tisztiorvosi jelentések, okmányok, anyakönyvek, érdektől független statisztikák, a szó szerinti jegyzőkönyvek, és még sokáig lehetne sorolni a nagy bizalommal felhasználható és fontos történeti vonulatokról beszélő papírokat.

A már jóval kérdésesebb, és éppen ezért sokkal szigorúbban ellenőrzendő, de mindenesetre még mindig tárgyilag létező kategóriát alkotják a korabeli szerkesztett jegyzőkönyvek, az emlékezetből leírt szövegek, a naplók, a levelek stb. E vonatkozásban nagy hangsúly esik a korabeliségre, amely garancia arra, hogy a forrásban az tükröződik, netán már hamisítva vagy csúsztatva, ami a korabeli hamisítási vagy csúsztatási érdekeknek megfelelt. Hogy szavaim érthetőek legyenek: nem sokat érünk egy olyan naplóval, amelyet szerzője a Horthy korszak légkörében írt, majd a Rákosi korszak légkörében átírt. A közhiedelem szerint becses és szerfelett megbízható forrás a korabeli fotó, illetve filmdokumentáció. E vélekedés távolról sem felel meg a valóságnak. Jól tudjuk, hogy mily félelmes módon manipulálták a fényképanyagot a diktatúrákban, de a retusálás másutt sem volt teljesen ismeretlen. A filmdokumentáció viszont igen gyakran oly lyukacsos, és annyira a a megrendelő által láttatandót láttatja, hogy emiatt indokolt, sőt szükséges vele szemben a bizalmatlanság. Mondok egy példát erre. A magyar filmhíradó felvette a magyar kormányzó megérkezését Klessheimbe, majd távozását onnan 1943 áprilisában. A filmkockák alapján arra lehet következtetni, hogy itt két politikus, Hitler Adolf és Horthy Miklós rendkívül barátságos eszmecseréje bonyolódhatott le, holott a valóságban a Führer a vádak és a szemrehányások özönével árasztotta el beszélgetőpartnerét. A leglágyabb, az igazán szoft változat e kategórián belül a személyes emlékezés, akár emlékirat, akár interjú, akár valami más formában jelenik is meg.

Az utóbbi forráscsoport esetén, amely a történész nyersanyagának a modern időkben mindenképpen a javát, a nagyját alkotja, a történész valóban nem tehet mást, mint hogy összegyűjti a szerteszét elszórt elemekből mindazt, aminek a begyűjtésére egyáltalán képes. És mit tesz azután? Kétségbeesetten ül a hatalmas kupac előtt? Ha történész, nem tehet egyebet, mint hogy neki lát, és piszmogó munkával végrehajt egy olyan műveletet, amely hasonlít egy puzzle kirakásához, azzal a nagy különbséggel, hogy neki nincs a kirakós játékhoz mintája. Ezért talán inkább rokonítható a művelet ahhoz, amit egy restaurátor visz végbe, amikor az ásatási eredményből, amely olykor hasonlít a sitthez, összerak egy kancsót, egy tálat vagy bármi mást. Hozzáteszem, hogy még a restaurátor is élvez némi előnyt a történésszel szemben, mivel ő már látott jó néhány hasonló kancsót és tálat, míg a történész sosem láthatta azt a képet, amelyet ki fog rakni, mert a történelem úgy ismétli önmagát, hogy sosem ismétli tökéletesen.