Ormos Mária

Mit lehet e tapasztalatok alapján mondani? Feltehetően nem alaptalan először is azt állítani, hogy a demokratikus intézményrendszer formális elfogadása, alkotmányos rögzítése nem biztosítja automatikusan a demokratikus intézményrendszer valóságos működését. Erre számos példát fel lehet hozni a húszas évek Európájából, és még többet a második világháború után alakult friss demokráciákból. Keményen úgy is fogalmazhatunk, hogy nem minden demokrácia, ami messzebbről annak látszik, vagy lágyabban mondhatjuk talán azt, hogy a fogalmak mást jelentenek itt és mást amott. Néhány konkrét példa ennek az állításnak a szemléltetésére. Az elmúlt század húszas-harmincas éveiben alkotmányos királyság állt fenn például Nagy-Britanniában, Svédországban és Romániában, a három rendszer között azonban vajmi nehéz lenne megtalálni a közös nevezőt, ha az alkotmány szavain valamelyest is túllépünk.

Nagy-Britanniában nehezen és csikorogva ugyan, de fenntartották a demokratikus kereteket, amelyek működtek is a maguk módján. Svédországban jóval messzebb mentek, és gyakorlatilag létrehozták a tárgyalásos, konszenzusos demokráciát, számos jóléti intézkedés mellett. Romániában 1938-ig formálisan érvényesültek az alkotmányos jogok, de facto azonban különféle párt és udvari klikkek tartották hatalmukban az országot. Jelenleg viszont egy sor új és viszonylag új demokráciában a demokrácia egyelőre vékony hártya csupán, és mögötte meghúzódik a közelmúlt számos eleme: struktúrái, összefonódásai, mentalitásai. Ez a helyzet jó néhány távol-keleti demokráciában, valamint egy-két európai új államban is.

Másodszor pedig azt lehet mondani, hogy, még ha a demokrácia alakilag nagyon jól is működik, egyáltalán nem biztos, hogy ez önmagában véve megelégedéssel tölti el az egész populáció, vagy legalább nagy részének a szívét. Az emberek számára ugyanis a demokrácia önmagában véve egyáltalán nem valami végcél, miként azt a nagy filozófusok eszmefuttatásai alapján hinni lehetne, hanem csupán egyike az eszközöknek ahhoz, hogy igazi céljukat, a mindenkori jobban élést a túlélés biztosítása mellett elérjék. A jobban élés fogalmában természetesen benne foglaltatik a személyes és a csoportos jogok világa is, amire a modern ember a jól lét körében láthatóan igényt tart. Mégsem találnak sok örömet a demokráciában, ha keretei között munkanélküliségre vannak kárhoztatva, ha rossz lakásokban laknak, ha éhüket nem tudják kellően csillapítani, ha nincs perspektívájuk, ha súlyos gondot okoz a gyerekek neveltetése, ha nincs kikapcsolódásuk, szórakozásuk, egy szóval, ha minden okuk megvan a rosszkedvre.

Igaza van tehát Fukuyamának, ha azt állítja, hogy az utolsó években a világ valóban nagyot lépett előre a jobbulás, a javítás irányában, de - sajnos - Odo Marquard sem áll távol a valóságtól, ha úgy véli, hogy ismét világméretű a konfúzió. Semmi sem jogosít fel a hitre, hogy az emberiség a végső, és mintegy örökre megnyugtató, nyugalmi szakaszba érkezett volna, vagy hogy az előjelek szerint hamarosan oda érkezik. Semmi sem kelti azt a benyomást, hogy az ember a világ minden táján, vagy bárhol is, kielégítette volna ambícióit, és ennek tudatában a továbbiakban már nem kell Történelmet "csinálnia", hanem békésen sütkérezhet elért eredményei fényében. Éppen ellenkezőleg. Az utolsó néhány év szétszórt repeszei, amelyek egységbe foglalására egyelőre senki sem tud vállalkozni, akárhány szakember elemzi is az egyik vagy a másik repesz-csoportot, mindenképpen arra vallanak, hogy a beteljesülés városa továbbra is távol van. Kétségtelen, hogy ismét világméretű konfúzió vesz bennünket körül. Ennek bizonyos elemei láthatóak az Amerikai Egyesült Államokban, a Távol- a Közép- és Közel-keleten, továbbá Európában is. Léteznek további elemek, amelyek kevésbé láthatóak, és olyanok is, amelyekről egyelőre fogalmunk sem lehet, mert még csak lappanganak. A Történelem tehát momentán biztosan nem ért véget, mert az ember ismét egy olyan konfúzióval áll szemben, amelyet valahogyan meg kell oldania, vagy át kell vészelnie, hogy ne pusztuljon bele.

Tételezzük fel, hogy sikerül megoldania, és mégis csak eljut az ígéret földjére, a boldogságot kínáló városba. Mi történik akkor? Erre a kérdésre maga Fukuyama ad választ, mintegy zárójelbe téve előző több száz oldalas fejtegetését. A szellemes végszó ugyanis így hangzik: "És végső soron azt sem tudhatjuk, hogy ha a kocsik többsége megérkezik abba a bizonyos városba, s utasaik egy kicsit körülnéznek, megfelel-e nekik új környezetük, nem indulnak-e hamarosan tovább."

Nos, valóban úgy tűnik, hogy az ember története csak az emberrel magával ér és érhet véget.