Ormos Mária

III. Vége van-e a történelemnek?

A történet, mint elbeszélés tétele a Történelmet, ha talán teljesen nem is semmisíti meg, de nagymértékben feloldja és relativizálja, a "feltalált dolgok hatalmára" épített tétel viszont kőkemény elrendeltséget állít szembe az emberek szinte totális tehetetlenségével. A Történelmet azonban nem olyan régen megfenyegette Francis Fukuyama azzal is, hogy noha dicső emlékekre hivatkozhat, ütött a végórája. Igaz, hogy utolsó néhány mondatával végül megkérdőjelezi ezt az állítást, mindazonáltal több száz oldalon át mégis ezt a tételt fejti ki. Fukuyama egyáltalán nem tagadja a Történelem fogalmának megszületését, sőt hosszan kifejti a Történelem hegeli és részben - jóval kisebb részben - marxi felfogását, mindig annak célzatos végkifejletével egyetemben, ami ugyanis az emberiség végső megnyugvása. A hegeli képet, amely a német állam quasi demokráciája, a szerző átviszi a tényleges demokráciára, és bemutatja a hatalmas változásokat, amelyek a múlt század nyolcvanas éveinek a végén és a kilencvenes évek legelején mentek végbe. Teljes joggal mutat rá a nagy és mintegy sérthetetleneknek vélt diktatúrák összeroppanására, és a nagy számban újjászületett, független államok keletkezésére, amelyek mind ráléptek a demokrácia útjára. Ez az irány valóban felbátoríthatja az embert arra a következtetésre, hogy a világ talán valóban az általános demokratizálódás felé tart, ami a hegeli felfogásban és Fukuyama szerint is egyúttal azt jelenti, hogy az embernek többé nincs megvalósítandó célja, elérte a csodák városát, ahol már minden jól van berendezve, és ahol mindenki megtalálja boldogságát. A Történelem tehát véget ért vagy legalábbis hamarosan véget ér.

Függetlenül attól, hogy érzelmileg egyáltalán szeretné-e az ember a céltalanságot, vagy nem, - ezzel az okfejtéssel szemben is felmerülnek komoly ellenérvek. Az elsőt kérdés formájában fogalmazom meg. Vajon mi igazolja, hogy a Történelemnek a hegeli értelemben valóban lenne célja vagy értelme. Ez a hegeli vagy akár marxi értelem vajon nem csupán egy az ember által alkotott fogalmak köréből, vagy nem csupán a szépirodalomtól nehezen elhatárolható metafora? Igazolható, hogy az embernek mindig volt életcélja. Ez a cél a megmaradás, vagy ahogyan Elias Canetti mondja: a túlélés, valamint az, hogy mindig javítson valamicskét a körülményein, az életén és a leszármazottai életén is. Az ember ezt teszi, amióta csak tudunk a létezéséről, és ezt teszi ma is mind egyénileg, mind csoportosan. A Történelem viszont a maga részéről nem tesz semmit, mivel nem önálló létező, hanem csak a mindenkori emberi viszonyok összegződése és alakulása. A Történelem csak alakul szépen, ahogyan az ember említett céljai érdekében jól vagy rosszul alakítgatja. Ebben vélhetően benne foglaltatik az is, hogy az ember igyekszik az életét körülvevő feltételeket, és közöttük a politikai feltételeket is úgy befolyásolni, hogy említett céljait minél jobban szolgálják. Ebben a vonatkozásban pedig nyilvánvalóan mindenkinek igaza van abban - Hegeltől Churchillen át Fukuyamáig, - hogy más politikai berendezkedésekkel, így az abszolutizmussal, az önkényuralommal, az autokrata rendszerrel, a diktatúrával szemben a demokrácia az, amely az ember céljait a legjobban szolgálja.

De vajon kimerülnek-e az emberi célok magával a demokráciával? A történelem eddigi menete azt mutatja, hogy távolról sem. Az emberek tömegei fütyültek a demokráciára, ha alapvető törekvéseiket veszélyeztetve látták. A huszadik században már volt egy rövid korszak, amikor szintén egyre másra születtek a minta demokráciák, majd csaknem ugyanazzal a gyorsasággal adtak helyet különféle autoriter rendszereknek és diktatúráknak. Emlékeztetésképpen: alkotmányos értelemben példaértékű demokrácia született Portugáliában, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Finnországban, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Csehszlovákiában, és a demokratikus jogokat, közöttük a választójogot szinte mindenütt kiterjesztették. Többek között Olaszországban is. Nem felejtendő, hogy néhány hónapig polgári demokratikus kormány volt hatalmon 1917-ben Oroszországban, majd 1918-1919-ben Magyarországon is. E hullámot azonban kisvártatva egy nagy ellencsapás váltotta fel. A húszas-harmincas években néhány, általában északi és nyugat-európai állam kivételével mindenütt diktatúra vagy tekintélyállam jött létre. Csehszlovákia kivételével az imént felsorolt valamennyi országban, továbbá Spanyolországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában és Romániában.

Vajon miért történt ez? Sokféle választ adtak már erre a kérdésre. Szó volt a torz nemzeti hagyományokról, a filozófiai előzményekről, a kispolgárság lelki alkatáról, modernizálási kényszerről, ez azonban - ha igaz lenne - egyáltalán nem tartalmazna megnyugtató elemet a jövőre nézve a nem régen született új demokráciák sorsát illetően. A demokráciával ellentétes hagyományt ugyanis sehol sem nehéz találni, ugyanez a helyzet a szellemi előzmények vidékén is, a kispolgáriság csak terjedt azóta, és a modernizálási kényszer mindegyik fiatal demokráciában fennáll. A választ tehát vélhetően másutt, vagy másutt is keresni kell.

Miként annak a másik demokratizálási hullámnak az esetében, amely ugyanolyan gyászos véget ért, mint az európai hullám az első világháborút követően. Az egykori, és a zömükben a hatvanas években önálló lábra állt gyarmatokra, protektorátusokra gondolok. Akkoriban a nagy befolyással rendelkező államok vezetői nagyjából azt gondolták, hogy a demokráciát be lehet vezetni egy közösség életébe, valahogy úgy, ahogyan bevezetjük vezetékek segítségével a villanyáramot. Voltaképpen ez is egy nagy ugrási kísérlet volt, ami azonban még gyorsabban visszapattant, mint amelyekről a korábbiakban megemlékeztem. A gyökértelen és eszköztelen demokráciák sorra adták át a helyüket a legvadabb és az esetek nagy részében a legkorruptabb önkényuralmaknak.