Ormos Mária

II. Ki "csinálja" a történelmet?

A második nagy kérdés már nem a történelem kitapintható vagy feltárhatatlan voltára irányul, hanem arra, hogy a létező történet mennyiben az ember műve, illetve mennyiben "csinálódik" közelebbről megfoghatatlan, kitapinthatatlan erők és mozgások által. E kérdést a legkeményebben Odo Marquard vetette fel. Abból indul ki, hogy az emberek a történelmet sokáig az Istenre, vagy a Sorsra bízták, és nem voltak olyan önteltek, hogy azt maguknak tulajdonítsák. Egyszer azonban mégis csak magukhoz ragadták a kezdeményezést. Detronizálták az Urat, elűzték a Sorsot, és kijelentették, hogy történetük alakítását a saját kezükbe veszik. Mivel rendelkeznek az ehhez szükséges belátással és azzal a képességgel, hogy kellőképpen átlássák a dolgokat, vagyis mivel racionális lények, képesek rá, hogy a történelmet a lehető legjobb világ kialakítása felé tereljék.

Ez egyúttal azt is jelentette - ezt már én mondom, és nem Marquard, - hogy az emberek felfedezték a Történelmet. Nagy kezdőbetűvel. Felfedezték, és elkezdtek értelmet tulajdonítani neki. Nem szólva egyes ókori történetírókról, akiket nem ismerek eléggé ahhoz, hogy e szempontból bármit ki mernék jelenteni róluk, az európai civilizációban a Történelem fogalmát az emberek hosszú ideig valóban nem ismerték. Nyilvánvaló, hogy a primitív embernek nem volt és nem is lehetett történelmi emlékezete, még ha az ősök tiszteletét ki is alakította. Egy idő múltán már rendelkezett ugyan mesékkel, történetekkel, ezek azonban függetlenek voltak az időtől, térben és időben bárhová elhelyezhetők voltak. A középkori Európában megjelentek a már leírt krónikák, de alapszövetük szintén képes volt a vándorlásra, és megmaradtak az egyszeri esetek keretében, még ha a motívumok ismétlődtek is. A Történelem fogalmának megjelenését a kérdéssel foglalkozó szerzők mostanában eltérő időpontokhoz rögzítik. Van, aki Kant szerepét hangsúlyozza ebben, van, aki a francia forradalmat tekinti választóvíznek, és akad, aki korábbra megy vissza. Én a magam részéről minden esetre már Machiavelli egész látásmódját és mentalitását olyan ember sajátjának vélem, aki már tudta, hogy van Történelem, és hogy azt - ráadásul - emberi ráhatással befolyásolni lehet.

A pontos kezdetnél fontosabbnak tűnik azonban szememben az a kérdés, hogy miért nem érzékelték az emberek a Történelmet a középkorban, és mi az oka annak, hogy az újkor hajnalán viszont felfedezték, -bárkinek vagy bárminek volt is konkrétan ebben a legnagyobb szerepe. Azt hiszem, hogy a változások évszázadok során olyan aprók és oly lassúak voltak, hogy egy emberöltő alatt egyszerűen nem is lehetett érzékelni, hogy bármi megváltozott volna, - és ne feledjük, hogy egy emberöltő akkoriban jóval rövidebb volt, mint manapság. A Történelem tudata akkoriban kezdett kialakulni, amikor egyfelől kitágult a tér, és látnivaló volt, hogy vannak eltérő történetek, másfelől pedig elkezdődött a változások felgyorsulása. Ezt követően azután a Történelem fogalma körül megtették a magukét a felvilágosodás szerzői, és megtette Kant, majd Hegel és Marx. Bármilyen nagy különbségek is voltak közöttük, egy dologban egyet értettek. A Történelem endogén, vagyis belső indítékkal rendelkező létező, amelynek magasabb értelme van, és e magasabb értelmet az ember valósítja meg. Ha tehát nem az ember történetéről beszélek, hanem a Történelemről, mint emberi fogalomról, úgy annak valóban volt kezdete, volt születése, és ennek időpontja a XVI-XIX. századra tehető.

Odo Marquardnak tökéletesen igaza van tehát abban, hogy az ember ekkortájt detronizálta az Istent, mint létének irányítóját, nyugdíjazta egyúttal magát a Sorsot is, mint kiszámíthatatlan beavatkozót, és merített magából kellő önbizalmat ahhoz, hogy eszére támaszkodva berendezze a lehető legjobb világot. 1789 augusztus 26-án a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés kiadta az "Emberi és polgári jogok nyilatkozatát", és abban magabiztosan leszögezte: "Az emberek szabadnak, jogilag egyenlőnek születnek, és azok is maradnak." Nem túl sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy világossá váljon, az emberek távolról sem lettek egyenlők és valójában nem is szabadok. A várt nagy boldogság és jólét elmarad, minduntalan várat magára, és Marquard úgy látja, hogy: "Az abszolút jobbítás pedig világméretű konfúzióvá fajul" Ennek pedig - véli - az a következménye, hogy a Sors inkognitóban visszatér. Két szellemes fejezetcíme így hangzik: "Sors inkognitóban arról, hogy az előtaláltak felett nincs hatalmunk." "Sors inkognitóban arról, hogy a következmények fölött sincs."

Voltaképpen arról van itt szó, hogy a nagy reményeket követően az emberek, ahelyett, hogy szabadoknak születtek volna, diktatúrák sorát szenvedték végig, két világháború és egy kegyetlen gazdasági világválság vágott rendet közöttük, és ebből megtanulhatták, hogy bizony-bizony mégsem áll hatalmukban minden, sőt az az érzés alakult ki bennük, hogy úgyszólván semmi sem áll a hatalmukban. Visszafelé azonban már nem igen mehettek, nem ültethették vissza trónusára sem az Urat, sem a Sorsot, ezért kerülő utakat kerestek maguknak, hogy az elviselhetetlen felelősségtől - amennyire lehetséges - megszabaduljanak. Élettartamuk záros és eléggé rövid. Minduntalan megörökölnek valamit, és ezen, az "előtalált" állapoton nincs módjuk változtatni. Ahol egy ember elkezdi a történetét, ott sosem kezdődik semmi. "Mert a valóság, - mondja Marquard - elébük vágva, már mindig is ott van, és nekik kapcsolódniuk kell." Mit tehetnek? Elkezdenek az elődökre mutogatni, hiszen az előtalált dolgok rájuk mennek vissza. De az ember azt sem tudja befolyásolni, ami utána jön, és az eredmények sokszor "gyalázatot hoznak a szándékra". Következésképpen az ember mutogatni kezd az utódokra is, hiszen ami bekövetkezik, az viszont hozzájuk kapcsolható. "Kedvelt és több célra is alkalmatos alibi - teszi még hozzá ehhez a szerző - a társadalom, és a társadalom: az a többiek."